Főkép

Prológus – Haditanács

Az eső elállt.
Brucal herceg, a nyugati seregek főparancsnoka belépett a vezérek sátrába. Hangosan felhorkant, mint egy csatamén, és bajsza alatt kacskaringós átkot dörmögött.
– Átkozott egy idő! – jegyezte meg végül. Az öregedő, ám még mindig széles vállú és jó erőben lévő generális kesztyűs kezével hátrasimította a homlokába lógó, csuromvizes tincseket.
Borric, Crydee hercege és Brucal másodparancsnoka fanyar mosollyal nézett öreg barátjára. A generális rendíthetetlen katona volt, és megbízható szövetséges a Szigetkirályság szövevényes politikájában, ráadásul tábornokként is remekül megállta a helyét, ám tagadhatatlan, hogy kissé hajlamos volt a hiúságra. Borric tudta, régi barátját igencsak bosszantja, hogy fejedelmi sörénye ázottan tapad a koponyájához.
– Még mindig beteg vagy? – kérdezte.
Borric jóképű férfinak számított, és noha már életének derekán járt, hajában és szakállában még több volt a fekete szál, mint az ősz. Szokásos fekete tunikáját és nadrágját viselte – az egyetlen színt, amit felesége sok évvel korábbi halála óta hajlandó volt magára ölteni -, a tunika fölött pedig Crydee barna tabardját. A tabard finom szövetét egy aranyszállal hímzett sirály díszítette, a madár fölött pompázó korona a ruha viselőjének királyi származását jelezte. Borric szeme sötét volt, tekintete általában metsző, ám most, ahogy öreg barátja dohogását figyelte, vidám szikrák csillantak benne.
Az történt, amire Borric számított: az öreg, ősz szakállú herceg káromkodva tiltakozott.
– A pokolba, dehogy vagyok beteg! Csak egy kicsit szipogok.
A másodparancsnok szinte maga előtt látta az ifjú Brucalt, aki látogatóba jött Crydee-ba, Borric édesapjának erősségébe; fülében még ott csengett az akkori fiatalember nevetése, és jól emlékezett harsány vidámságára és szeme csillogására is. Brucal vörösesbarna haja és szakálla már jó néhány éve őszbe fordult, ám az életvidám férfi még mindig a végsőkig kiélvezte minden napját. Borricnak most először tűnt fel, hogy Brucal tulajdonképp már öregember.
Az azonban tagadhatatlan, hogy Brucal nem akármilyen öregember volt: ha kellett, villámgyorsan kirántotta a kardját, és jelentős kárt okozott vele. És sohasem volt hajlandó beismerni, hogy beteg.
Brucal lehúzta nehéz kesztyűjét, és odadobta egyik szárnysegédjének, egy másiknak pedig megengedte, hogy levegye róla a vastag, prémmel bélelt köpenyt, amelyet a sátrától idáig vezető rövid úthoz magára kapott. A köpeny alatt egyszerű kék nadrágot és szürke zubbonyt viselt, címeres tabardját a sátrában hagyta.
– És ez a nyavalyás eső sem segít – dörmögte.
– Még egy hét, és sűrű pelyhekben hull majd a hó.
– A felderítők jelentései szerint fenn északon, a Mennybolt-tó környékén már erősen havazik – felelte Brucal. – Talán télre érdemes lenne a tartalékos csapatokat visszaküldeni LaMutba és Yabonba.
Borric bólintott.
– Ám a téli viharok érkezése előtt még legalább egy hétig enyhe időre számíthatunk. Vagyis a tsuraniknak van még idejük, hogy belekezdjenek valamibe. Azt hiszem, a tartalékosok felét itt tartom a közelben, a másik felét pedig visszarendelem LaMutba.
A térkép Borric előtt feküdt egy nagy asztalon. Brucal ránézett, és megjegyezte:
– Mostanában nem igen mozgolódnak, ugye?
– Csak mint tavaly – bólintott Borric, és a térképre mutatott. – Egy kisebb támadás itt, egy rajtaütés ott, ám semmi nem utal arra, hogy újabb területeket szeretnének elfoglalni.
Borric a térképet tanulmányozta. A Királyságba betörő tsuranik a Szürke Tornyok hegység és a Natali Szabad Városok birtokaiból jó nagy szeletet kihasítottak maguknak, ám úgy tűnt, ennyivel be is érik. A háború utóbbi öt évében nem terjeszkedtek tovább, csak tartották a frontot. A herceg csapatainak egyszer sikerült betörniük a hegyek között megbújó völgybe, amelyet a tsuranik hídfőállásként használtak, ám az volt az utolsó sikeres támadás, azóta semmiféle információval nem rendelkeztek arról, hogy mi folyik az ellenséges vonalak mögött.
Brucal kifújta az orrát, majd az olajos rongyot, amit egyébként fegyvertisztításra használtak, belehajította a legközelebbi parázstartóba. Tekintélyes méretű orra vörösen fénylett. A kilenc éve tartó háborúskodás rajta hagyta a nyomát, jegyezte meg magában Borric.
A fiatalabb herceg egy pillanatra elgondolkozott: eszébe jutott a nap, amikor először hallott a tsurani betolakodók érkezéséről. A hírt két, a várban nevelkedő fiú hozta, akik Crydee-tól nem messze, egy sziklaszirt tövében egy partra sodródott tsurani hajóra bukkantak. Később a tündék királynője is figyelmeztette, hogy az Elvandar és a Crydee-i hercegség között elterülő rengetegben idegenek ütöttek tábort.
A világ megváltozott: a tény, hogy egy mágikus kapun át egy másik helyről származó hódító sereg özönli el az országot, már nem váltott ki ámulatot. Borric csak egyet tehetett: harcolnia kellett és nyernie. A tintába mártott ecsettel néhány jelet feltett a csata állását mutató térképre.
– Ez mi? – kérdezte Brucal a nyílra mutatva, amit Borric korábban rajzolt a térképre.
– A sötét testvérek legújabb hadmozdulata. A felderítő szerint egy viszonylag jelentős mordel sereg közeledik a Nagy Északi-hegység déli lába felől. Egy szűk ösvényen haladnak a tündék erdeje mellett. Fel nem foghatom, miért keltek át a hegyeken az évnek ebben a szakában.
– Azoknak a sötétlelkű gyilkosoknak nincs szükségük indokra – jegyezte meg Brucal.
Borric bólintott.
– A fiam, Arutha jelentette, hogy öt évvel ezelőtt a mordelek egy nagyobb egysége komoly csetepatéba keveredett a váramat ostromló tsuranikkal. Azok a sötét testvérek azonban a Szürke Tornyokból jöttek, a tsuranik űzték el őket, és észak felé tartottak, hogy csatlakozzanak az Északi-felföldön élő rokonaikhoz. Ám azóta a mordelek nem igen mozgolódtak.
– Van egy elképzelésem.
Borric vállat vont.
– Hallgatlak, öreg barátom.
– Ez egy pokolian hosszú út a semmiért – dörmögte Brucal, miközben keze fejével megtörölte az orrát. – Azok pedig nem bolondok.
– A Sötét Testvériségről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy bolondok lennének, nem – értett egyet Borric. – Ha nagy erőkkel vonulnak, annak biztosan megvan az oka.
– Most hol járnak?
– A felderítők legutóbbi jelentése szerint a tündék erdejének közelében. Kelet felé tartanak, hogy kikerüljék a kőhegyi törpöket és a tünde őrjáratokat.
– A Mennybolt-tó az egyetlen lehetséges cél – állapította meg Brucal -, hacsak nem fordulnak dél felé, és nem támadják meg a tündéket vagy a tsuranikat.
– Miért pont a Mennybolt-tó?
– Ha az Északi-felföld keleti részére szeretnének eljutni, akkor nem is olyan értelmetlen a dolog. A Világ Fogsorából északkelet felé kinyúlik egy sarkantyú alakú hegyvonulat, ami több száz mérföld hosszú, és teljesen áthatolhatatlan. Ha a mordelek átkelnek a Nagy Északihegységen, elmennek a Mennybolt-tó mellett, aztán visszafordulnak északnak, és egy ösvényen átkelnek a Világ Fogsorán, akkor tulajdonképpen a rövidebb utat választják. – Az öreg herceg végigsimított még mindig nedves szakállán. – Ez az egyik oka annak, hogy fenn, Yabonban annyi gondunk van ezekkel a pokolfajzatokkal.
Borric bólintott.
– Crydee-ban általában nyugtunk van tőlük, legalábbis ahhoz képest, hogy a te helyőrségeid milyen gyakran összetűzésbe keverednek velük.
– Bárcsak tudnám, miért vonulnak olyan nagy számban kelet felé, most, amikor a tél már ilyen közel – dörmögte Brucal.
– Valamit forralnak – mondta Borric.
Brucal bólintott.
– Kölyökkorom óta harcolok a Holló klán ellen. – Egy pillanatra elgondolkozott. – A nagyfőnökük egy vérengző kutya, akit Muradnak hívnak. Ha ez az Északi-felföldről szalajtott banda hozzá tart, hogy csatlakozzon a seregéhez...
– Akkor mi lesz?
– Nem tudom, de az biztos, hogy valami rettenetes. – Brucal a térkép egy másik sarkára pillantott, és megkérdezte: – Vannak embereink ezen a területen?
– Csak a tsurani vonalak mentén elhelyezkedő helyőrségek, és néhány őrjárat, az utolsók, amiket a tél beállta előtt kiküldtünk – felelte Borric.
Brucal közelebb hajolt, hogy minden egyes aprócska tintajelölést alaposan szemügyre vegyen, majd félig horkantásra, félig kacagásra emlékeztető hangon felkiáltott:
– Hartraft!
– Kicsoda? – kérdezte Borric.
– Az egyik apródom fia. Dennis Hartraft. Egy banditákból és orgyilkosokból verbuvált csapatot vezet Moyet báró megbízásából. Martalócoknak nevezik magukat. Ő ott van.
– És mit csinál? – kérdezte Borric. – A név ismerősen cseng, de egyetlen jelentésre sem emlékszem, amit ő írt volna.
– Dennis nem az akták embere – mondta Brucal. – Hogy mit csinál? Ahol csak tud, tsurani vért ont. Számára ez személyes ügy.
– Tudjuk értesíteni a sötét testvérek legújabb hadmozdulatáról?
– Dennisnek senki nem parancsol. Talán a következő vagy az azutáni héten visszatér Moyet táborába, hogy ott vészelje át a telet. Majd üzenek a bárónak, hogy szedjen ki belőle mindent, amit tud. – Brucal felnevetett. – Ám valószínűleg sem Dennis, sem a Holló klán nem bánná, ha összefutnának, és sor kerülne egy jó kis csetepatéra.
– Miért?
– Ez túl hosszú történet ahhoz, hogy most elmeséljem – mondta Brucal. – Legyen elég annyi, hogy Dennis családja és a Murad vérszívói közötti kölcsönös gyűlölet sokkal régebbi keletű, mint a Dennis és a tsuranik közötti ellenségeskedés.
– Vagyis mi fog történni, ha ez a Hartraft és a sötét testvérek összetalálkoznak?
Brucal felsóhajtott, és megtörölte az orrát.
– Sokan meg fognak halni.
Borric ellépett a térképasztal mellől, és kinézett a sátor ajtaján. Odakint havaseső kezdett szemerkélni. Az öreg herceg néhány pillanatig csöndben nézte, majd megszólalt:

– Talán elkerülik egymást, és Hartraft visszatér Moyet táborába.
– Talán – sóhajtott Brucal. – De ha az az északi bagázs Dennis és Moyet tábora közé kerül, vagy ha egy kisebb egység a Holló klánból eléjük megy...
Brucal nem fejezte be a gondolatmenetet, ám Borric tudta, mi jár öreg barátja fejében. Ha ilyen sok sötét testvér kerül Hartraft és a támaszpontja közé, akkor szinte semmi esély nincs arra, hogy a királysági katonák élve hazajussanak. Borric hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Eltűnődött észak hegyeinek dermesztő hidegén, és a jeges télen, amely szinte már itt van a nyakukban, majd elhessegette a borús gondolatokat. Akadt számára épp elég gond és nehézség, amin törhette a fejét, Hartrafton és emberein pedig úgysem segíthet, még akkor sem, ha valahogy megtudja, merre járnak. Ebben a háborúban már rengeteg ember meghalt, így attól, hogy egy újabb egység került veszélybe az ellenséges vonalak mögött, nem lesz nyugtalanabb az álma. És még az is lehet, hogy Hartraftéknak szerencséjük lesz.

A Beholder Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Az előzmények (Résháború sorozat):
Mágus: A tanítvány
Mágus: A mester
Ezüsttövis
Sethanon alkonya
Vérbeli herceg
A király kalóza I-II.

Résháború legendája sorozat:
Raymond E. Feist-William Forstchen: Nagyrabecsült ellenségem
Raymond E. Feist-Joel Rosenberg: Gyilkosság LaMutban
Raymond E. Feist-Steve Stirling: Sebes Jimmy

A Kígyóháború legendája sorozat kötetei:
A sötét királynő árnyéka
A kalmárfejedelem titka
A démonkirály dühe I-II.
Törött korona

Árnyak Tanácsa sorozat:
Ezüstsólyom karma
A rókakirály
A száműzött visszatér

Sötét háború sorozat:
Az Éjsólyom röpte
Sötét birodalom
Az őrült isten dühe

Démonháború sorozat:
A rettegés légiója
A sötétség kapuja

A felsorolás a sorozatok cselekményének időrendi sorrendjét tükrözi.

Kapcsolódó írás:Raymond E. Feist: Mágus - a tanítvány (képregény)