Főkép

Az előző kötet (A sötét királynő árnyéka) hősi, nagy ívű meséje után Raymond E. Feist némileg eltérő felfogásban folytatja az eseményeket. A regény akkor kezdődik, amikor a korábban megismert két főhős elbúcsúzik egymástól: Erik katona marad, míg Roo a kapott zsoldból a civil életben próbál szerencsét.

Alaposan megfigyeljük első kereskedelmi próbálkozását, melynek végén ugyanolyan anyagi helyzetben találja magát, mint amikor a bűneiért kirótt akasztásra várt, vagyis üres zsebbel néz szembe a nem túl ígéretes jövőjével. A nincstelenség azért nem teljesen fedi a valóságot, hiszen pár haragossal azért mégiscsak gazdagodott.

Ő azonban nem adja fel és ismételten nekifut az életnek: pincérfiúból – minden alkalmat kihasználva – az ország leggazdagabb emberévé, „kalmárfejedelemmé” küzdi fel magát. A Kígyóháború legendája sorozat második kötete szinte kizárólag erről a felemelkedésről szól, s arról, mennyire változik meg ettől Roo.

Menet közben számos új szereplőt ismerhetünk meg, akik közül Roo ellenséget bőven, barátot azonban csak ritkán szerez (úgy tűnik ez utóbbihoz nincs igazán érzéke). Rengeteg nehézség, ármány és cselszövés közepette kell megdolgoznia a mindennapi haszonért. Olvasva döntéseit, időnként beleborzong a gondolatba az olvasó, na ezt is jól elszúrtad, ez a lépés sem volt szép tőled. Mert bizony Roo egyáltalán nem hasonlít a legendák hőseire, sokkal inkább egy nagyravágyó és mégis esendő embert ismerünk meg, akinek választania kell haszon és barátság, család és szerető között.

Hát igen, nem olyan egyszerű köztiszteletben álló, sikeres kereskedőként (üzletemberként), feleségről és gyerekekről gondoskodni, mindemellett megtartani a fiatalkori szabadságot és függetlenséget. Roo megpróbálja, de külső szemlélőként megítélve nem jár túl nagy sikerrel. Főként önmagában nem tudja eldönteni, mire való az a gazdasági hatalom, aminek megszerzésére törekszik.

A világ megmentéséről (lásd előzmény) csak akkor olvashatunk izgalmas, ámde rövid részletet, amikor főhősünk barátjára, Erikre gondol. Aztán ezek az álomszerű jelenetek olyan hirtelen tűnnek el, ahogyan felbukkannak.

Mivel mást vártam, ezért kezdetben kicsit felemás érzésekkel viseltettem a regénnyel szemben, de aztán ismét elragadott Feist stílusa, meseszövése. Olyan hangulatban tettem le a regényt, mint amikor mozi után kilép az ember az utcára, körülette az utca, de belül még a film képei peregnek. Akinek az első rész tetszett, az most sem fog csalódni; aki pedig itt találkozik az íróval, remélhetőleg kedvet kap a többi könyvéhez is.

A most megjelent második kiadás új borítót kapott, ami nem csak a sorozat korábbi újrakiadásaihoz igazodik, hanem sokkal-sokkal jobb, mint az 1999-es első próbálkozás volt. Teljes mértékben helyeslem az efféle kiadói lépéseket.