Főkép

Félelemmel vegyes kíváncsisággal vettem kézbe ezt a könyvet. Tartottam tőle, hogy nem fog „jól esni”, ami némely írásnál majd szembe jöhet az előzetes információim alapján. De kezdjük az elején, mert ez a történet kábé közepe.

 

Nagyjából három hete az információs szupersztrádán barangolva botlottam bele egy interjúba Cserna-Szabó Andrással, a kötet szerkesztőjével. Történetesen pont erről a könyvről volt szó az interjú nagyobbik részében. Pár sor után azonnal késztetést éreztem arra, hogy beszerezzem a kötetet és minél hamarabb elolvassam. Aztán ahogy haladtam előre nem éppen rövid interjúban (ez tök hülyeség, mert se nem rövid, se nem hosszú, pontosan olyan terjedelmű, amire azt mondom, hogy pont jó) a gyomrom közepén „megjelent” egy picike, tömör csomó, ami az interjú előrehaladtával lassan öklömnyivé duzzadt.

 

De miért is ez a csomó? Mivel én szeretem a metált, nem szeretnék olyan írásokat olvasni, amik arról szólnak, hogy kvázi miért szar, amit szeretek. Pláne olyat, ami arról szól, hogy én kvázi miért vagyok szar, mert a szerző szerinti kvázi szar dolgokat szeretek. Azt nem tudom, hogy metálos vagyok-e (dacára annak, hogy a zenefogyasztásom jelentős részében ilyesmit hallgatok és meglett korom ellenére a pólóim szinte mindegyike fekete, ráadásként 75-80 %-án valamilyen metálbanda neve „virít”), mert erre én speciel még nem jöttem rá. Ha ugyanakkora kedvvel hallgatom meg a Prodigy-t, Ska-P-t, Európa Kiadót, stb. mint a Motörhead-et vagy a Slayer-t, akkor mondhatom-e magam metálosnak vagy sem. Az biztos, hogy szeretem (nagyon) a metált.

 

Az interjúból meg kiderült, hogy olyan szerzők írásai is helyet kaptak a könyvben, akik nem szeretik a metált. Innen a csomó. Summa summárum azért felvéstem az agyamba, hogy van ez a produktum és ha képes leszek a félelmemen túllépni, akkor akár el is olvashatnám.

 

Így telt el 2 hét – közben egy lisszaboni kiruccanással egy Rammstein koncert apropóján (akkor most metálos vagyon vagy sem?) – és meg is feledkeztem erről a könyvről, mígnem – kényteleségből (ruházat beszerzése) és alaposan megfontolt szándékból (számítógépes játékhoz ajándék begyűjtése az egyik gyorsétteremlánctól) egy plázába vitt az utam. Mit nem adnak az égiek, pont egy könyvesbolt mellett bandukoltam, amikor beugrott az interjú és innen már nem volt megállás. Boltba be, könyv le a polcról, fizet, hazamegy, nekiáll olvasni.

 

Nem lettem nyugodtabb a szerkesztő előszavától, csak miután a csomót kiváltó írásokat „letudtam” ébredtem rá, hogy teljesen hülye vagyok, nem kellett volna itt rágörcsölni semmire. Mert itt semmi olyasmi nincs, ami ne esett volna jól (oké, van 2-3 írás, amelynek a megértése egy kicsit megerőltető volt számomra). Határozottan pozitív lett az összebenyomásom.

 

Az alapkoncepció az, hogy a metállal valamilyen viszonyban lévő szerzők írják le – prózában – milyen a viszonyuk a metállal. Lett itt mindenféle írás. Vannak ilyen-olyan szájízű visszaemlékezések, amelyeken néha hangosan felröhögtem, néha nosztalgikus emlékképek törtek rám megboldogult ifjúkoromból, de legtöbbször szép-nem szép emlékek idéződtek fel bennem. Visszarepültem én is több évtizedet a szerzőkkel az időben, megtalálva azt a soha el nem felejtett, de nagyon régóta elő nem vett pillanatot, amikor én is szembe találkoztam úgy a metállal, ahogy azzal a szerzők közül sokan. Bevillantak az emlékek: középiskola – egy rongyosra nézett VHS az MTV (nem a királyi) Headbangers Ball-jából tartalmazó válogatással, Pecsa - Faith No More (mindegyik), MTK pálya - Metallica/Megadeth/The Cult, Guns N' Roses Népstadion, Rammstein Sziget, és a megszámlálhatatlan többi.

 

Aztán van itt olyan zenei elemzés, amihez – szégyen/nem szégyen – az értelmező/idegen szavak szótárát párszor elő kellett vennem és volt olyan mondata, amit kétszer-háromszor el kellett olvasnom, hogy megértsem. Az erősen egyetemi szintű „Szepi” (Sepultura) elemzés pont ilyen. Aztán van pár elvont (számomra az egyik nagyon is elvolt) értekezés, amelyek pont az elvontságuk miatt okoztak némi befogadási és értelmezési nehézséget.

 

Az összkép viszont nekem végtelenül pozitív. Nem azért, mert a metálról van itt 21 jó írás. Szeretet átsugározódást érzek a sorok közül felém. Elcsépelt vagy nem elcsépelt szófordulattal élve (döntse el ki-ki maga, hogy az-e), jóleső melegség jár át, ha erre a könyvre gondolok. És nem kell ahhoz metálosnak lennie az olvasónak, hogy hasonló élményben legyen része, csak egy kicsit el kell gondolkodnia, kicsit emészteni kell az olvasottakat (szükségtelen megerőltető módon). Remélem másik is hasonló tapasztalatokat szereznek a Stay Brutal! kapcsán.

 

Most már csak egyetlen problémám maradt. Helyet kell szorítanom azon a könyvespolcon Ennek a könyvnek, ahol többek közt a Lemmy, a Slayer, a Dickinson, a Menyhárt Jenő, a Dénes József „Dönci” kötetek parkolnak, és ami mindig „szembe jön velem”, akárhányszor belépek a szobámba.