Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Rögtön azzal kezdeném, hogy nagyon sokáig ki nem állhattam az Iron Maident, noha megboldogult kamaszkoromban akaratlanul is volt szerencsém az addigi életműhöz. Az egyik barátomhoz jártunk fel Commodore Amigával játszani, de csak akkor jutottam gépidőhöz, ha hajlandó voltam a fent nevezett zenekar nótáit hallgatni. Csak nagyon ritkán sikerült rábeszélni a gép tulaját, hogy váltsunk inkább Megadeath-re – akkoriban nálam Dave Mustaine új bandája volt az egyik favorit –, és persze mindössze két album állt tőlük csak rendelkezésünkre.

Ugorjunk az időben nagyjából másfél évtizeddel későbbre; sokadik munkahely, új barátok, köztük is P., aki – hozzám képest – fiatal kora ellenére Iron Maiden rajongó volt és nem is volt rest ezt benyomni a lejátszóba. Ekkor ért a „megvilágosodás”, hogy ez muzsika bizony nekem nagyon is bejön. Nos, azt hiszem, azóta rajongó vagyok én is.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a könyvet olvasva egy nagyon is szerethető ember figurája rajzolódik ki az olvasóban. Úgy gondolom, elsősorban nem azért, mert Dickinson már fiatalként úgy határozott, hogy a Maiden énekese lesz, vagy mert dög nagy utasszállító gépeket vezet és pilótákat oktat; vagy versenyszerűen vívott – többek között az Angliában élő Vadászffy Zsolt volt a mestere –; vagy a dél-szláv háborúban a szerbek által körbezárt Szarajevóba utazott és koncertet adott zenekarával az ostromlott városban; vagy az I. világháború századik évfordulója kapcsán a „vörös báró” – Manfred von Richthofen – gépének másolatával repült – nem a pirosra festettel – egy légibemutatón; vagy motivációs előadásokat tart multiktól érkező embereknek konferenciákon, és még vagy egy oldalon keresztül irkálhatnám a különböző tevékenységeit. Egyszerűen azért, mert őszinte.

Néhol hangosan felröhögtem, néhol eléggé lehangolódtam Bruce Dickinson önvallomását olvasva. Egy borzasztóan intelligens, jó humorú és sokat tapasztalt ember ír természetes őszinteséggel saját magáról. Átélhetjük és megtapasztalhatjuk azokat a pofonokat, küzdelmeket és persze sikereket, amelyeket élete során kapott vagy elért.

A könyvnek határozottan van egy olyan – nem tudok hirtelen jobb szót – hangulata, ami alapján még ha nem is tudja valaki, hogy egy angol ember írta, akkor is ki-kiérződik ez belőle. Nemcsak azért, ahogy Dickinson életének egy adott szelete alakult, hanem ezt érezhetjük az adott történet megfogalmazásában is (ezúton is emelem a könyv fordítója, Pritz Péter előtt).

És van még egy fontos összetevője Bruce Dickinson önéletrajzi írásának. Ez pedig a könyvből kiérezhető pozitív hozzáállása és gondolkodása a dolgokról. Még a legnagyobb megpróbáltatások kapcsán – fej-nyaki tumorja volt – sem érezhetjük, hogy ez megváltozott volna. Remélem így is marad, történjék bármi is a jövőben vele.