Főkép Végre magyarul is hozzáférhető a leg-leg-leg zenekar, a Slayer pályafutását ismertető könyv. Örömködésem főként annak köszönhető, hogy egyáltalán megjelent róluk magyarul ilyen formátumú mű.
Igaz, hogy az eseményeket csak 2008-ig követi (vagyis lemaradt az utóbbi évek legjobb Slayer lemeze, a World Painted Blood), de ezen kívül mást nem lehet a szerzőnek felróni.
 
Egyrészt teljesen korrekt módon bemutatja a kezdetektől – ami alatt a tagok születését, gyerekkorát kell érteni – a zenekar történetét. Ez már önmagában is kellőképpen érdekes, hiszen például a korai évekről eddig kevés, első kézből származó információt olvashattunk magyarul.
Eddig például nem tudtam arról, hogy Kerry Kinget egy időben a Megadeth próbálta magához csábítani.
 
Vagy ott van a dobosvándorlás részletezése, ami külsősként nehezen értelmezhető. Nem hiszem, hogy túlságosan sok olyan banda létezik, ahol egy dobos kétszer (Paul Bostaph), egy pedig háromszor (Dave Lombardo) csatlakozott volna, s amely a változások ellenére (halmazatilag öten mondhatják el magukról, hogy rendes tagok voltak) is megőrizte töretlen népszerűségét.
Mindezt úgy, hogy 1990 és 2006 között gyakorlatilag nem adtak ki olyan albumot, amelyet a kritikusok és a rajongók egyaránt kedveltek volna.
 
Vagyis gyakorlatilag három klasszikussal (Hell Awaits – 1985, Reign in Blood – 1986, South of Heaven –1988) dolgozták be magukat a metal köztudatba. A többek szerint „kommersz” Seasons in the Abyss (1990) szerencsére nem hozta meg azt a népszerűséget, mint a Fekete album a Metallicának, de ettől függetlenül ott van a személyes kedvenceim között.
 
A gyengébb albumok és feledhető filmzenék (no meg feldolgozások) ellenére rajongótáboruk ebben a bő másfél évtizedben sem csökkent, köszönhetően koncertjeik hihetetlen intenzitásának, súlyosságának – és ez az állítás még manapság is igaz.
Amíg például napjaink Metallica koncertjeit a visszafogottság jellemzi, addig a Slayer ugyanolyan elszántsággal döngöli földbe a nézőket, mint annak idején.

Ráadásul náluk egy pillanatig sem érzi az ember komolytalankodásnak, öreguras hakninak a turnékat, itt minden véresen komoly (zene, szöveg, előadás). A kezdetekhez képest legfeljebb annyi a változás, hogy ma már olyan látványt tudnak a zene mögé tenni, amire harminc évvel korábban nem futotta.
 
Mondjuk az is igaz, hogy a Slayer szövegei sokkal durvábbak, illetve gondolkodásra késztetőbbek, mint a Metallica lírája. Amerika persze még erre sem volt/van felkészülve, hiszen nem csak pereskedniük kellett emiatt, hanem a mai napig akadnak, akik félreértik a „Jihad”, vagy az „Angel of Death” szövegét, mondanivalóját.
 
Joel McIver számtalan interjúrészlet és pályatársak véleményének felhasználásával rakja össze a Slayer történetét, amibe nem csak a lemezfelvételek és a turnék tartoznak, hanem egy kicsit a tagok magánélete is. Érdekes megfigyelni azt az ellentmondást, ami a színpadi megnyilvánulásaik és a civil létük között van.
 
Az mindenesetre vitathatatlan, hogy a nagy négyes egyikeként (a maradék: Metallica, Megadeth, Anthrax) meghatározó szerepük van a műfaj fejlődésében, kialakulásában, és összhatását nézve senki sem tudta túlszárnyalni őket, ami azért nem semmi teljesítmény.
 
Remélem látom még őket élőben, addig meg itt ez a könyv, a lemezek és a koncert DVD-k!
 
Részlet a könyvből