Cserna-Szabó András (szerk.): Stay Brutal!
Írta: Uzseka Norbert | 2023. 09. 14.
2017-ben a Hammer magazin honlapjára készítettem egy rövid interjúkból álló sorozatot, melyben magyar írók válaszoltak ugyanarra a néhány kérdésre – csupa olyan író és költő, aki hallgat valamiféle metal zenét. A honlap megújulásakor ez jobbára elveszett (de feltettem ide), s nem tudom, Cserna-Szabó András, aki anno a válaszadók között volt, mennyire emlékezett egyáltalán erre, mindazonáltal előszavában nem említi, hogy onnan jött volna ennek a válogatásnak az ötlete. Akárhogy is: örülök neki, hogy eszébe jutott. Merthogy miként az alcím óva int, ennek a szuper keményfedeles kiadású kötetnek a tartalma „21 metáldal – 21 írás a metálról”.
Ha úgy nézem, lám, 2023-ra a metal eljutott odáig, hogy szépírói magasságokban, értelmiségi körökben sem ciki, ha valaki ilyet hallgat. Ez amúgy már korábban megtörtént, ami igazi előrelépés, az az, hogy az itt szereplő írások közül viszonylag kevésnél éreztem azt a szinte elnézést kérő, „fiatal voltam és bohó” magyarázkodást, ami korábban jellemző volt bizonyos szint fölött, és ami pl. sokkal inkább jelen volt a Hasítás-ban, a 15 évvel ezelőtt kiadott, „magyar rocknovellák” alcímű antológiában. De persze, már brit tudósok is bebizonyították, hogy a metalnak milyen agresszió-levezető hatása van, miért lenne hát szalonképtelen?
Ez azonban ne tévessze meg a reménybeli olvasót: azért akad itt bőven negatív érzés, gondolat, a 20. századi szocreál hatása sem múlt még el, persze a kötet szerzőinek zöme sem a 21. század szülötte. Viszont a 21 írás nagyon is változatos, s ez nemcsak abból fakad, hogy maga a metal is számtalan alirányzattal bír, és hogy szemlátomást mindenki másként éli meg (hiába evidens, mégis elképesztő ezt ilyen átütő erővel megtapasztalni) – a szerzők maguk is a legkülönfélébbek.
A kötet, ahogy Cserna-Szabó is írja 22. írásnak is beillő előszavában (melyben talán a Slayeré lehetne a dal), felfogható „a metálzene egy lehetséges történetének” is, hiszen a szerzők által választott dalok megjelenési sorrendjében követik egymást az írások, kezdve a Black Sabbath 1970-es, elvarázsolt Planet Caravanjával, egész Dave Grohl (Foo Fighters/Nirvana) sajátos projectjének, a Dream Widow-nak 2022-es szerzeményével. S ha adott fontos zenekar nem kapott is dalt a válogatásban, attól még jó eséllyel megemlítik valahol a kötetben, de persze, ez nem metallexikon. És lesz pár szavam mindegyik írásról:
Tolvaj Zoltán: Black Sabbath – Planet Caravan (1970)
Nyomban az elején kapunk egy olyan novellát, mely alighanem nagyon is személyes, de legfőképp tipikus metal visszaemlékezős szépirodalmi írás: szocreál hangulatú nyaralás, diszkójárás, napi szintű berúgások, és egy különc figura, aki bezzeg Sabbathra vagdossa falhoz a tányérokat. Mindannyiunknak megvan a maga története arról, hogyan talált rá a metalra (vagy az őrá), ez itt még csak az első a kötetben, de rá kellett jönnöm, hogy ez olyan téma, amit szívesen hallgatok-olvasok kb. bárkitől. Tolvaj Zoltán írása viszont nem pusztán sztorizás, hanem tényleg szépirodalom.
Ozsváth Zsuzsa: Alice Cooper – No More Mr. Nice Guy (1973)
Humoros írás, melyben az elbeszélő meginterjúvolja Alice Cooper szüleit, majd magát a rocksztárt. Van benne nem kevés valós élettapasztalat is.
Para-Kovács Imre: Motörhead – Ace of Spades (1980)
Mondanám, hogy fáraszt, mikor adott szubkultúra tagja, adott szubkultúra szabályainak megfelelően leostobázza a többieket, és persze, a punkok voltak mindig is az igazi faszacsávók, de Para-Kovács Imre az, aki hitelesen írhat ilyet, meg a Motörheadről is, annak első pesti koncertjéről még az átkosban. Húzós írás, akárcsak a dal maga.
Kárpáti Gábor Csaba: Iron Maiden – Powerslave (1984)
Újabb humoros darab, némi misztikummal és szinte krimi elemekkel elegyen. A Maiden tagjain kívül számos egyéb metalzenészt vonultat fel más néven és szerepkörben, így metalosoknak igazi csemege.
Szeifert Natália: Metallica – Welcome Home (Sanitarium) (1986)
Nosztalgikus-visszaemlékezős írás, brutál erős meglátásokkal a valós élet kapcsán.
Pritz Péter: The Cult – Fire Woman (1989)
Végképp önéletrajzi, s annak is extrán őszinte írás. Minthogy magam is kb. akkor és hasonlóképp kaptam rá a Cultra, nagyon is át tudom érezni ezt a részét, az életútra vonatkozó meg érdekes volt, örülök, hogy megismerhettem Péter történetét.
Szentesi Éva: Guns N' Roses – November Rain (1991)
Volt egy pont, amikor már úgy bólogattam, hogy az headbangelésnek számít, hogy igen, én is mióta mondom, hogy az igazi metal (punk, hardcore) valójában a házasság, meg a szülői lét (függetlenül attól, hogy itt épp egyértelműen a hím a gyökér), de aztán jött egy csavar, ami meg valami más, de szintén létező és kemény problémakörre világított rá. Fiktív írás, mégis ízig-vérig valóságos.
Jászberényi Sándor: Body Count – Body M/F Count (1994)
Bizonyos értelemben ez az írás lemossa a többit. Mármint, még az amúgy itt szép számmal bemutatott egyéni tragédiák összessége sincs akkora szívás, mint a háborúk, amelyekben Body Count szól a halottszámláló-háborús tudósító fejében…
Szilágyi Zsófia Emma: Pantera – 5 Minutes Alone (1994)
Gyakorlatilag lemezkritika, de annyira lelkes és annyira jó meglátásai vannak, hogy nagyon szeretem. Ez is olyasmi, amit kb. egy életnyi zenerajongás után sem tudtam megunni: amikor valaki lelkesen tud mesélni, beszélni, írni egy adott zenéről/dologról. Még ha aztán az a zene/dolog nekem nem is tetszik, akkor is értékelem a lelkesedést, és bár ebben a könyvben nagyon sok a lelkesedés különféle zenékért, ez az egyik legpozitívabb szöveg, miközben egy (szövegileg is) irdatlan súlyos dalról szól.
Babiczky Tibor: Burzum – Dunkelheit (1996)
Egy beteg elme egy beteg világban, és nem is teljesen értem, hogy kerül bele egyszercsak a Burzum, de amire kifuttatja, az mégis ott van, sőt, meglehet, a fura-elborult előzmények után csak még inkább beüt, mintha mondjuk egy coelho-i álsztorin keresztül jutna ugyanoda.
Urbán Bálint: Sepultura – Ratamahatta (1996)
Az alcím: Modernség és nemzeti identitás kérdései a Ratamahattában. Ez konkrétan egy esszé, egy tanulmány, melynek értelmezése már-már egyetemi képzettséget igényel. Fura, hogy nekem a Sepultura Roots albuma már szinte csak túlspílázott brazilkodásnak tűnt, a Chaos A.D. újrahasznosításának, de ezen írás elolvasása után megnézve a dal klipjét, rájöttem, hogy bizony, benne van minden, amit Bálint leír, sőt, az sem kizárt, hogy Cavaleráék (a dal szerzői) is tudatosan csinálták az egészet. Itt bejön a képbe, hogy a zenehallgatónak (hát még a zenekritikusnak) mennyire feladata értelmezni az adott zenét, mennyire illik utánaásnia a hátterének – ugyanakkor pont ez a dal mindezen alapos, komplex értelmezés nélkül, zsigerileg is átadja, amit át kell.
Sepsi László: Marilyn Manson/Sneaker Pimps – Long Hard Road Out of Hell (1997)
Vidéki ifjúkor, kezdő írói emlékek, erős atmoszférájú írásban, bár az, hogy a Mansonnal kapcsolatban jelenleg zajló dolgok is megjelennek benne, kizökkenti a merő visszaemlékezésből.
Bartók Imre: Nine Inch Nails – The Day the World Went Away (1999)
Kb. mintha David Lynch írta volna, egy különösen borult hangulatában. Én is azok táborát hizlalom, akik nem igazán értik ezt a novellát (még ha tán nem is érteni kell), viszont tény, hogy totál visszaadja a Nine Inch Nails-hangulatot (bár pont erről a dalról pont nem ilyeneket vizionálnék) – ilyen szempontból a kötet egyik csúcsa. Más szempontból totál WTF.
Puskás Panni: Ossian – A pokolnál hangosabb (1999)
Van egy pontja a novellának, amikor örülök, hogy végre valaki látja a hírhedtté vált debreceni koncertet tönkretevő énekesben az embert is, de elmúlik ez a pont. De így is roppant őszinte, kemény (és punk, nyilván) írás ez, és igaza is van, hogy sok metalbanda (meg rajongó) túl komolyan veszi magát, csak végül ő sem mondja ki, hogy mind különbözőek vagyunk (igen, pl. én is), meg azt sem, hogy Endrén kívül még kb. a koncertező előadók fele csinált már hasonló botrányt. Ami nem mentség, csak fáraszt a kipécézés, akármilyen is az adott figura viselkedése esemény előtt meg után. (Kivéve a politikusokat. Amiket azok közül sokan művelnek, na, azért járna az örökkétig való pokol.)
Kiss László: Slipknot – (sic) (1999)
Valószínűleg ő az egyetlen, aki szerepelt a Hasítás-ban is. Itt egy igen humoros-őrült novellát kapunk tőle, mely elmeséli a Slipknot megalakulását (eszembe juttatva kedvenc viccemet az erdei állatokról, akik fácánra vadászni mennek), egyszersmind szívderítő love story, még ha az ember tudja is, hogy nehezen hihető módon bizony az sem feltétlenül biztosíték a jó házassághoz, hogy mondjuk a pár mindkét tagja tudja élvezni a Slipknot muzsikáját.
Nemes Z. Márió: Tormentor – Recipe Ferrum (2000)
Elvont, fennkölt-dark stílusú inkább esszé, mely ha számomra kissé nehezen követhető is, mégis hozott új gondolatot a zene és annak hallgatása kapcsán, pedig min. 15 éves korom óta filózok ezeken a dolgokon (meg élem is a magam módján). És igen, tökre igaza van az extremitások kapcsán.
Szederkényi Olga: Rammstein – Ich Will (2001)
Személyes visszaemlékezés, amit nem is az tesz számomra érdekessé, hogy adott elbeszélő hogyan is jutott el annyi átrajongott év után élete első Rammstein koncertjére anyukaként, kilógva a metalpólósok sorából, lelkifurdalva, hogy a gyerekét meg otthon hagyta, hanem ahogy elbeszéli mindezt. Ja, meg az életről szóló részei.
Simon Márton: System of a Down – Toxicity (2001)
Őrült lemezkritika, visszaemlékezés és már-már gonzo egyszerre, s mivel magam is szeretem a lemezt, át is tudom érezni.
Kiss Tibor Noé: Thy Catafalque – Vashegyek (2011)
Mit írjak egy olyan novelláról, amit nekem és Kátai Tamásnak ajánlott az író, akiről sokan tudják, hogy néha női ruhákba öltözik, és iszonyat jól ír, azt viszont jóval kevesebben, hogy iszonyat hangulatos fotói is vannak, és sok underground metalt szeret? Ismerős az egész miliő, ez is ilyen szocreálos visszaemlékezős az ifjúságra, amikor még Obituary meg minden, de nagyon erős a hangulata, az atmoszférája, és hiába, hogy máshogy éltem meg én a magamét, mégis totál át tudom érezni. Ez volt az egyik olyan írás, ami nem a témájával sokkolt le, mégis szószegetten ültem utána sokáig.
Tóth Kinga: Korn – Starting the Healing (2021)
Ez a témájával sokkolt, egy nagybeteg ember gondolatfolyama, élményei, nem is tudom, mi rá a jó szó, és lehet, hogy nehezen értelmezhető, de a maga módján ez is olyan szépirodalom, amelyet én is annak tartok, nem merő lilaködös művészkedésnek.
Szécsi Noémi: Dream Widow – March of the Insane (2022)
Szécsi Noémi is szerepelt anno a hammeres interjúkörömben, és itt is bevallja, hogy ő inkább a társa miatt ismeri a metalt, amúgy csak a hard rockig merészkedett – de ha nem tudna is eldúdolni min. három black vagy death metal dalt, a megélt, valós életről annál inkább tud mesélni. Itt konkrétan egy éttermet vezető házaspárból a feleség az elbeszélő, és semmi olyat nem mond, amit ne tudnék megerősíteni, pedig én férj vagyok, s éttermünk sincs.
Összegzésül még annyit, hogy 1. szívesen olvasnám további írók így-úgy metalos írásait, szóval remélem, lesz folytatás, 2. üdítő és ennyi év után is döbbenetes volt látni, hányféleképpen lehet értelmezni, megélni a metalt, vagy épp ihletet meríteni belőle. Már csak emiatt is merem ajánlani mindenkinek a könyvet, akár annak is, aki idióta zajongásnak tartja a fémzenét, ám szereti az irodalmat, a jól (vagy legalább sajátosan) megfogalmazott, olvasásra méltó szövegeket.