Főkép

Mint egy régi bakelitlemez, úgy néz ki ez a könyv, és már emiatt is különlegességnek számít. Hanem a belseje! Az ám, a sorok, a barázdák, 26 szám, nagyon mindenféle.

„A rockzene nemzedékek számára nyújtott és nyújt máig is életre szóló élményt, mert mindenkit szétfeszít belül a rock and roll rugója! Tóth Krisztina és Békés Pál írók felkérték zenerajongó kollégáikat, hogy írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről. Az írások témája igen változatos: egy lemez, szám, koncert, együttes, vagy csupán egy emlékezetes pillanat. Az antológiában huszonhat alkotó írása olvasható magyar és külföldi, régi és új, kőkemény és dallamos zenét játszó együttesekről, a Beatlestől a Nirvanáig.”
Ez áll a belső flepnin, és cikkem innentől totálisan szubjektívbe megy át.

Mivel a rock egész eddigi életemben a legfontosabb összetevők között volt, magától értetődő kíváncsisággal - és némi szkepszissel vettem kezembe a Hasítást. Nem úgy, mint anno, süldő rocker koromban a magyar rock lemezeket („ez úgysem lehet jó”), de az első „nóta” miatt majdnem le is tettem nyomban. Azért mégpedig, mert valahogy a magyar írók, azok a művészi vénájúak, azt hiszik, csak akkor fasza valami, ha fájdalmas, ha kínkeserves, ha nyomorúságos.

Nem mondom, hogy nosztalgiázni vágyom, vagy, hogy magam nem éreztem már úgy, visszatekintve az elmúlt évekre, kapcsolatokra és zenékre, hogy valójában rosszak, bénák, gyengék, szégyenletesek, reménytelenek, kilátástalanok, akármi egyéb negatív szóval leírhatók voltak.

De ebben a könyvben túl sok az olyan írás, ami az író mai, sok évvel későbbi szemszögéből vizsgál régmúlt eseményeket és érzéseket, amik menthetetlenül az elítélendő, kár, hogy megtörtént, letagadni is jobb volna kategóriákba kerülnek. Ma már. De nemrégiben arra jöttem rá, hogy régmúlt dolgokat csak olyan szemszögből érdemes vizsgálni, hogy milyen lépcsőfokként, előre vagy hátramozdulásként értelmezhetők.

Ami volt, elmúlt, és tök mindegy, ma milyennek érezzük és látjuk, az a lényeg, hogy akkor hogy éltük meg.
És amikor az ember fiatal, és „buli van” (ahogy Ménes Attila írja: „…fő, hogy zene legyen, a többi meg nem számít”), akkor mellékesek a körülmények, csak az a lényeg, hogy akkor és ott jó legyen. És igen, kurvára hiányolom egy rakás novellából itten azt, hogy leírja nekem, hogy akkor és ott, ami olyan volt, amilyen, igenis jó volt. Ha ugyanis nem volt jó egy Mobil koncert, egy házibuli Beatles-szel vagy Stones-szal, ha nem érezte jól magát legalább egy kicsit, akkor ugyan minek ment oda, miért maradt ott, miért ír róla most meg?!

De különben nem csak ilyen van a Hasításban, és ami ilyen, az sem mind rossz. Sőt, megkockáztatom, a kötet összes írása megteszi. Az már más kérdés, hogy ilyen erővel csinálhatnánk egy antológiát „Erdők” címmel, amiben aztán volna egy halom írás, amiben történetesen feltűnik holmi erdő, így vagy úgy, épp csak baromi lényegtelen az adott novella szempontjából, hogy az erdő, lehetne akár mező, sivatag vagy rekettyés is.

Magyarán, egyes írók a rock hívószót messzemenőleg asszociatíve használták, és elmesélnek ezt meg azt, aminek semmi köze a zenéhez. Mások meg nagyon is a zenéről írnak, épp csak nem novellát. Esze Dórától a „Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes” legjobb esetben is egyéni hangvételű esszé a Nirvanáról, Bárdos Deák Ágnes pedig igen elvontan-művészien indítja a „A rock `n` roll Jeanne d`Arcja” című írását, de aztán egyre több benne a visszaemlékezés a Kontroll Csoportra (aminek énekesnője volt) és a többi legendás magyar alternatív bandára.

De nem baj, ezek is elférnek itt, jó őket olvasni. Különben meg a zene a legtöbb ember életében csupán mellékes tényező, divatvalami, olyasmi, ami éppen akkor és ott menő, és azért szereti, és majd nosztalgiázhat is rá, de igazából felcserélhető bármely másik zenekar bármely másik, épp odaillő számával. És persze ezzel sincs semmi gond.

Jelen sorok írója tehát egy idő után megbékélt a fentiekkel, elfogadta a könyvet olyannak, amilyen, és mikor a végére ért, arra gondolt, megérte végigolvasnia. A kortárs magyar irodalom áttekintéseként sem utolsó a Hasítás, hiszen egy halom elismert név írt bele, és mindegyik írásnak megvan a maga íze, hangulata.

Persze minden olvasónak más és más fog, illetve nem fog tetszeni, függetlenül akár attól is, hogy adott novellában adott olvasó által szeretett vagy rühellt zenekarról esik szó.

Mondjuk nekem történetesen a legeslegjobban Dragomán György „Hevimetál” című, csuda mókás novellája jött be, pedig hithű metalosként zavar benne egy halom dolog. Eleve irritál, ha a metalt és rajongóit lenézik, meg ilyen tuskónak mutatják be, mint amilyen ezen írás egyes szám első személyi mesélője (tehát nem Dragomán!).
Bár sok más novellában is akadnak káromkodások, ebben itt hemzsegnek.

Meg aztán egy rakás - gondolom én, hogy - direkt tényelferdítés is van a sztoriban, pl. a dzsudász (azaz a Judas Priest) egyik `80-as évekbeli turnéján sem lett volna budapesti állomás (még elmaradt sem), és Rob Halford, az énekes sem vált ki akkor (csak később), stb.

Mindazonáltal a sztori, amit emberünk előad, nagyon is mókás (és persze nyomorúságos, de csitt!), és ha nem igaz is, akkor is jó. Ez az írás végre azt idézi meg és fel, ami tényleg ott van a rockban: a sok emlékezetes sztorit, amiket évtizedek múltán is lehet mesélni. Köszönöm szépen, tényleg. És remélem, a kingdájmond sztorit is elmeséli valamikor Dragomán, akinek már a neve is elég metalos.

De nem csak ez a történet szórakoztató, és mindben vannak irodalmi értékek, meg a való élet ismerete, és mindben ott egy kis szelet valóság az elmúlt 40-50 évből, amikor már volt rock.

Persze a többség a szocialista időkről regél, ki mérget és vért köpködve, átkozódva, megbántva, ki szocreál életképekkel vázolva fel, milyen volt az a kor (nekem meg eszembe jut, hogy ami ma menő, holnap nevetséges lesz, de vajon ami ma szenvedés, abból holnapra művészet érik-e?), és csak elenyészően keveseknél csillan meg a szikra, ami pedig ott van minden jó koncert, buli meg bál minden felszabadultan szórakozó résztvevőjének a szemében.

Pedig végeredményben ez a lényeg. Mert a rockzene, bármennyit változtatott is a világon, alapvetően arra való, hogy aki hallgatja vagy játssza, túlélje azt, amiben épp van. És lám, működik, hiszen mindezen írók, akik itt szerepelnek, túlélték, és megírhatták e novellákat.

Ezen hosszas eszmefuttatás után még az összes novelláról írok pár szót, de ezt már tényleg ne olvassa el senki, inkább rakjatok be valami jó zenét, ami átsegít, ami éltet, ami kifejez valamit helyettetek!

Balázs Attila: Számmörtájm (lávsztori)

Alapvető szenvedéstörténet egy lányról, aki Janis Joplin akart lenni, és megkeserítette az elbeszélő fiú életét, még felnőtt korukban is. Fájdalmas darab, és Hobo meg Allen Ginsberg meg hasonlók már jó 25 évvel ezelőtt megírták az utolsó olyan sorokat, amikben a káromkodásoknak még igazi súlyuk volt - de persze, végtére is, a novella is a beat korszakról szól, magyar-szerb viszonylatban.

Bán Zsófia: Egy este Erika nélkül
Megható, szomorkás emberi történet. Jó.

Bárdos Deák Ágnes: A rock `n` roll Jeanne d`Arcja
Ezt már mondtam.

Békés Pál: A Hold túloldalán
A szerző a Roger Waters koncerten feljött emlékeiből írt novellát, jót.

Demény Péter: Tizenhat tonna
Emlékezés, hangulat, szinte prózavers. Szerintem szép.

Dragomán György: Hevimetál
Ezt is mondtam már.

Egressy Zoltán: Összesítés
Elveszett szerelem, gondolatfolyam, emlékezés.

Esze Dóra: „Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes”
Amúgy gondolom, az Alex és Alex a Föld körül című könyvhöz is van köze e rövid írásnak.

Garaczi László: Hasítás
Szocreál visszaemlékezés, a végén egy csavarral, avagy honnan hová. Jól van.

Grecsó Krisztián: The Toors
Zenekari visszaemlékezés a címbe foglalt, ultrakultikus iskolai formációról, jobbára mókásan.

Háy János: Jubileumi koncert
Szeretem Háy stílusát, itt is szépen osztja a jubileumi koncerteket adó nagy öregeket, és ütősen állítja szembe helyzetüket a kisöregekével, akik odamennek... Kemény.

Hazai Attila: Rokkant rokkerek, idült idolok Hortobágyon
Parodisztikus, bizarr írás, kissé túlművészieskedve, de azért hatásosan.

Jánossy Lajos: Last tapes I.
Újabb szocreálos visszaemlékezős, a művészibb, igen kifejező fajtából, refrénként ismétlődő két sorral. Tényleg „ez a rockandroll”.

Kapecz Zsuzsa: A sápadtnál is fehérebb árnyalat
Emlékezés az ifjúkorra, meg hogy mi lett belőlünk, s mindez irodalmian. Mennyi tragédia, mennyi fájdalom, milyen apróságokból, s mennyien átélték!

Kemény István: John Torrington
Újabb emberi történet, s itt a legkevesebb a rock: csupán egy 1846-ban jégbe fagyott ember arca, ami az egyik szereplő szerint „az a kimondott, geci, angol rockzenész-búra”, valamint még ez: „A magyar rockzene, ami csoda volt a maga módján, egy félreértésen alapult, a félreértés pedig azon, hogy a szövegírók általában nem tudtak angolul, és ezért feltételezték, hogy az angol számok szövegei jók. Így aztán jobb verseket írtak a saját számaikhoz, mint ami feltétlenül szükséges lett volna.” Milyen igaz!

Kiss László: Bédekker
Szívemnek igen kedves, hiszen újra metalról van szó, Kreatortől Guns N` Roses-on, Sepulturán, Korn-on át Hatebreed-ig és Ektomorfig, de közben (Uram irgalmazz!) a Bros, a Neoton és a Dolly Roll is felmerül. Micsoda életút, mondhatnánk, de mutassatok valakit, aki sosem tévedett.

Kiss Ottó: Mobil
Szocreál, szomorú, valóságos.

Majoros Sándor: Egy könnyű nyugtató
Újabb súlyos szerb-magyar sztori, amiben mindössze annyi a rock, hogy a főszereplő egy erősítőért ugrik át Jugoszláviába, merthogy a kommunista időkben ugye legfeljebb onnan vagy ezen országon át lehetett ilyesmihez hozzájutni.

Méhes Károly: Hogyan lettem ricsés csávó
A cím mindent elmond, ugyan mit kellene ezen magyaráznom?!

Ménes Attila: Lassan átpörög
Egyetlen, irdatlan hosszú mondatban egy koncertrejárós turné, abból az időből, amikor már volt VHK („Grandpierre véres csontokat hajigál”). Hát, van egy hangulata.

Podmaniczky Szilárd: Képzelt riport
Ebben az tetszik, hogy valóságos, mégis élvezetes. Ilyeneket ír, hogy „apámtól örököltem a zeneszeretést, mást se”, meg hogy „egy rockert nem lehet válással megfélemlíteni”.

Radics Viktória: Ő még csak most tizennégy
Szintén szerb-magyar, és az tetszik benne, hogy valóban egy tinilány hangján szól (azok a naplórészletek!), első szerelemről, zenéről, úgy, ahogy az akkori (hetvenes évek eleji) életet megélte - és nem torzítja el a 2007 őszi, bölcsebb, felnőtt nő az utólagos minősítgetéssel.

Salamon András: Pudligárok
Két hajléktalanná lett régi ismerős találkozik, és visszaemlékeznek egy eldurvult házibulira, ami Kádár apánk nyugat-berlini látogatásával esett egybe. Szomorú, de mégsem szenvedős. Nagy különbség.

Szűts Miklós: Crying in the Csepel
Egy idősödő ember megtanulja, hogy kell letölteni zenéket az internetről - s ezzel a modern megoldással múltja, ifjúkora idéződik fel. Ez is jó.

Tóth Krisztina: Doors
Ebben ugyan a Doors akármi más is lehetne, viszont az élettapasztalat, ami lejön a novellából, nagyon is ott van, még ha lehangoló is a sztori.

Vámos Miklós: Zümm
Meglepődtem volna, ha Vámos nem a Beatles-szel jön, nem igazán az a rocker típus. A történet is alapvető, mondhatni, bűnbeesési: egy nem túl tehetséges kölyök az úszótáborban egy nap egy hajóról meghallja a Beatles zenéjét, és akkor aztán…
De mivel emberünk remekül ír, a maga sajátos stílusában, a sztori (pláne egy ilyen könyv végén érződő) elcsépeltsége mit sem számít.

A kötetben szereplő novellák:
Balázs Attila: Számmörtájm (lávsztori)
Bán Zsófia: Egy este Erika nélkül
Bárdos Deák Ágnes: A rock `n` roll Jeanne d`Arcja
Békés Pál: A Hold túloldalán
Demény Péter: Tizenhat tonna
Dragomán György: Hevimetál
Egressy Zoltán: Összesítés
Esze Dóra: „Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes"
Garaczi László: Hasítás
Grecsó Krisztián: The Toors
Háy János: Jubileumi koncert
Hazai Attila: Rokkant rokkerek, idült idolok Hortobágyon
Jánossy Lajos: Last tapes I.
Kapecz Zsuzsa: A sápadtnál is fehérebb árnyalat
Kemény István: John Torrington
Kiss László: Bédekker
Kiss Ottó: Mobil
Majoros Sándor: Egy könnyű nyugtató
Méhes Károly: Hogyan lettem ricsés csávó
Ménes Attila: Lassan átpörög
Podmaniczky Szilárd: Képzelt riport
Radics Viktória: Ő még csak most tizennégy
Salamon András: Pudligárok
Szűts Miklós: Crying in the Csepel
Tóth Krisztina: Doors
Vámos Miklós: Zümm

Részlet a kötetből