Főkép

Ahány kötet, annyi metódus – ez jellemzi Isaac Asimov legnagyobb hatású regényfolyamát, s különösen a központi trilógiát, mely köré végül felépült a tudományos fantasztikum egyik meghatározó univerzuma. És míg az első két könyv jól elkülöníthető, önálló történetekből (novellákból, kisregényekből) állt össze, ezúttal az 1948 és 1950 között megjelent elbeszélések egy tényleges regény töredékeiként felfoghatók – még akkor is, ha átfogó szerkezetének arányaiban a Második alapítvány meglehetősen emlékeztet az Alapítvány és birodalomra.
 
Ám míg az Öszvér történetének lezárása tényleg nagyjából a terjedelem harmadára rúg, ráadásul az előző kötet utolsó kétharmadával együtt kerek, egész regényt adna ki, ezúttal már nem érezhető akkora törés a két nagyobb regényszakasz között. Itt minden átmenet sokkal eldolgozottabb, és minden korábbinál erősebb a belső kohézió, ráadásul Asimov a régebbi szereplőkre és eseményekre való ügyes utalásokkal általában véve egységesebbé teszi immár az egész trilógiát.
 
Amennyiben A generális, tehát a második rész első nagy elbeszélése egyetlen hosszú interlúdiumnak tekinthető, a Második alapítványnak az Öszvérrel foglalkozó részét valódi, ám kifejezetten rövid közjátékok tarkítják, melyekben fel-felbukkannak a címbeli szervezet, azaz Hari Seldon „B-tervének” névtelen képviselői, s megtudhatjuk a „második alapítványisták” miként manipulálnak immár – a statisztikai valószínűség szempontjából majdhogynem láthatatlan, vagy legalábbis komoly variabilitást jelentő – egyedeket, hogy visszatereljék az Öszvér által kisiklatott emberiséget a Terv eredeti vágányára, és végül, a távoli jövőben mégis létrejöhessen a Második Birodalom.
 
A trilógia harmadik kötetében minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kap egyrészt a keresés motívuma, hiszen az egész könyv a Második Alapítvány felkutatásának izgalmas története, másrészt a detektívtörténetek hőseivel, különösen Edgar Poe August Dupinjével rokon – ám tökéletes megtestesülését talán Hercule Poirot alakjában elnyerő – következtető nyomozó, vagyis az episztemológiai rejtvény megfejtőjének toposza. Ennek eredményeképp a történet éppúgy olvasható kalandregényként, mint komoly, elgondolkodásra késztető thrillerként, a tudományos fantasztikus szál pedig, ha nem is elhanyagolható, semmiképp nem ijesztően domináns. A sci-fiben járatlanabb olvasóknak tehát nincs mitől félniük, ha esetleg a kezükbe kerülne a három kötet.
 
Ezzel együtt a tudományos fantasztikum megszállottjainak sincs miért panaszkodniuk, mert ugyan a fő hangsúly nem a technológiai újításokra, például a hipertérbeli űrutazás mikéntjére helyeződik, rengeteget megtanulhatunk a tudományos gondolkodásról. Mondjuk, arról, miként lehet a helytelen elméletek hamisságának bizonyításával és azok módszeres, egyenkénti elvetésével eljutni a jelenségek egy valószerűbb magyarázatához, még ha ez nem is mindig vezet el a megfellebbezhetetlen és egyedülvaló igazsághoz. Ám a tudós elme legfontosabb jellegzetessége a szkepticizmus, időnként akár a bizonyítottnak hitt tételek megkérdőjelezésének képessége is.
 
E kötettel teljessé válik a trilógia, melynek központi témája voltaképp két másik jelentős sci-fi történet-galaxis alapkérdésével rokonítható. Ahogy a Star Wars világában Anakin Skywalker állíthatja vissza az Erő kibillent egyensúlyát, a sokkötetes Dűne-sorozat pedig lényegében az arany ösvény, vagyis az emberiséget fenyegető pusztító veszély elhárításának története, az Alapítvány szintén egy civilizációs kataklizma elleni küzdelem érdekfeszítő, azonnal felfedezhetően tudós elme által kiötlött meséje, és ami a legfontosabb: kétségkívül alapmű. Ha másért nem, ezért mindenképp érdemes megismerkedni vele.

Kapcsolódó írások:

Gregory Benford–Greg Bear–David Brin: Második Alapítvány trilógia

Kalibán-trilógia
Roger MacBride Allen: Infernó
Roger MacBride Allen: Kalibán
Roger MacBride Allan: Utópia 

 

A szerző életrajza