Főkép

Ha minden idők legnagyobb hatású tudományos fantasztikus alkotását keresném, Isaac Asimov könyv formájában először 1951-ben megjelent Alapítványa jó eséllyel pályázna erre a címre. Igaz ugyan, hogy nem készült belőle filmek sora és egy egész országot frászban tartó rádiójáték sem, mint annak idején A világok háborújából, nem ihletett meg művésznemzedékeket, mint Howard Phillips Lovecraft Cthulhu-mítosza, és nem nőtt ki belőle burjánzó kibővített univerzum, mint például George Lucas Csillagok háborújából vagy a Csillagkapuból – hogy csak néhány példát vegyek.
 
Az adaptációk és átvételek, elismerem, hallatlan népszerűséget jeleznek, a hatás mégis többé-kevésbé a műfajon belül marad, Asimov nóvuma, a pszichohistória viszont, melyből az egész regény kibomlik, mainstream tudományos gondolkodókat, egyetemi professzorokat ihletett meg a tömegek lélektani-statisztikai elemzéséből kikövetkeztethető történelmi mozgások és válságok megjóslásának ötletével. Szociológiai, matematikai irányultságával e fiktív tudomány a lehető legközelebbinek mutatkozik a gyakorlati megvalósíthatósághoz, és nem is feltétlenül a nagyon távoli jövőben.
 
Asimov ugyanakkor egy kellően távoli időbe és messzi bolygórendszerekbe transzponálja a cselekményt, és így elkerüli azt a – persze könnyen megbocsátható – hibát, hogy olvasóinak lehetőséget ad még életükben ellenőrizni a szerző jövőlátomásának pontosságát. Ezzel együtt hamisítatlan hard science fictiont kapunk, olyan részletekkel, melyekből rögtön kiderül, hogy alapvetően az ismert természeti törvények szilárd talaján lépdelünk, csupán esetenként elengedve a fantáziánkat. Az atmoszférába való belépés afféle, tudományosan helytálló leírásával, mint amilyennel a második fejezet kezdődik, igencsak ritkán találkozhatunk: „A hajó leszállását a legkülönfélébb hangok egyvelege kísérte. A tompa sistergés, amint a kettészelt levegő súrolta a hajó fémtestét. A hűtőberendezések kitartó zümmögése, amint próbálták közömbösíteni a súrlódási hőt, és a fékezőmotorok ritkább dohogása.” És mindezt még a valódi űrkutatási programok megindítása előtt, empirikus tapasztalatok nélkül!
 
A valódi trükk azonban mégiscsak az, hogy az Alapítvány nem annyira tudományos fantasztikum, sokkal inkább játék a történelmi eshetőségekkel és némi, de semmiképp sem mély egyéni lélektannal. És jobban odafigyelve azt is felfedezhetjük, hogy a mű nem egységes, valamiféle cselekményívet leíró regény, hanem novellaszerű epizódok mindössze az alaptéma által összekapcsolt sora, melyek filozófiai keretrendszerének kialakításában – közvetlen vagy közvetett hatásként – bizonyosan szerepet játszott úgy az állandó visszatérés eszméjének, a történelem ciklikus szemléletének Nietzsche által korszerűsített eszméje, mint Oswald Spengler monumentális műve, A nyugat alkonya (1918, 1922).
 
Némi utána olvasás elegendő ahhoz, hogy kiderítsük, az öt nagy fejezet mindegyike eredetileg még más elnevezés alatt, ténylegesen novella formájában jelent meg: A pszichohistorikusok (valójában ez volt az „Alapítvány” című novella), Az enciklopédisták és A polgármesterek 1942-ben, A kereskedők és A kalmárfejedelmek pedig 1944-ben. Hogy a Galaktikus Birodalom fokozatos szétesése mennyire tükrözi a II. világháború csüggesztő fejleményeit, nem tudom, a regénybeli tudósok és hősök megingathatatlan pacifizmusa, valamint az atomenergia kizárólag békés célú felhasználásának helyeslése mégis sokat elárul a világégés eszmeformáló hatásairól.
 
Magát a történetet a Seldon-válságok tagolják, és minden egyes epizód egy-egy stáció a stagnáló, hanyatló civilizáció újjáépítésének évezredes munkájában. A gyújtópontba került személyek voltaképp nem is hősök, csupán a történelmi mozgások vektorainak szorzatai: feladatteljesítők, akik egy adott pontban megtestesítik és beteljesítik a pszichohistoria által előre látott krízisek szükségszerű megoldását. A cselekmény központozásához pedig Asimov az Encyclopedia galacticát ötlötte ki, azt az eseményekre a kitalált világon belül reflektáló, azokat előrevetítő írói eszközt, amelyre később a Star Wars kibővített univerzumtól Arthur C. Clarke Ráma II-éig számtalan sci-fi utalt, és amit a Galaxis útikalauz stopposoknak regényfolyamban Douglas Adams figurázott ki humorosan, ezzel együtt finoman tisztelegve a nagy előd előtt.
 
Mint minden alapművet, időről időre az Alapítványt is újra lehet, sőt, újra kell olvasni, hogy a legutóbbi alkalomhoz képest frissen szerzett irodalmi és élettapasztalatok fényében még mélyebbre hatolhassunk filozófiájában és rejtelmeiben.

Kapcsolódó írások:

Gregory Benford–Greg Bear–David Brin: Második Alapítvány trilógia

Kalibán-trilógia
Roger MacBride Allen: Infernó
Roger MacBride Allen: Kalibán
Roger MacBride Allan: Utópia 

 

A szerző életrajza