Főkép

Az űrvadász regénysorozat harmadik történeteként megszületett A Vénusz óceánjai Isaac Asimov korai korszakában íródott, körülbelül egy időben a Birodalom sorozattal és pár évvel az eredeti Alapítvány-trilógia után. Ebben az egy délután alatt elolvasható kisregényben ismét Lucky Starr-ral, a Naprendszer leghíresebb űrvadászával találkozhatunk, aki a Vénusz bolygón élő milliónyi ember utolsó esélye a túlélésre.
 
A Sirius-csillagrendszert benépesítő emberek és a Naprendszeri Konföderáció között évtizedek óta tartó fegyverkezési verseny legsötétebb órájában a Vénusz-bolygó gyorsan fejlődő gazdaságát egy titokzatos és megfoghatatlan veszély fenyegeti. Egy, csak a Vénuszon élő újfajta élesztőgomba nemesítésével a Naprendszer legnagyobb elméi már közel járnak egy olyan élelmiszeripari alapanyag előállításához, melynek segítségével örökre véget lehetne vetni a földi élelmiszerhiánynak, és fontos exportcikket biztosítana a vénuszi gazdaságnak.
 
Az élesztőbaktériumok körüli, egyre gyanúsabb balesetek és „véletlenek” azonban a Naprendszer történetének legnagyobb ellenfelére terelik a gyanút. A Vénuszon kibontakozó krízis szálai a bolygó misztikus óceánjainak mélyére vezetik Lucky Starrt és hű segítőtársát, Bigmant, akiknek lehet, hogy segítség nélkül kell elhárítaniuk egy siriusi összeesküvést. A több évtizednyi kolonizáció ellenére a Vénusz még mindig egy idegen bolygó, ismeretlen élőlényekkel, és a végtelen tengerek mélyén veszélyesebb dolgok is leselkednek Lucky Starr-ra, mint a mindenre elszánt siriusiak.
 
Ez az olvasmányos kisregény sok szempontból különleges Isaac Asimov életművében. Az író alaposan kidolgozott, a legapróbb részletekig átgondolt vénuszi ökológiát tár elénk, és legtöbb regényével ellentétben ez az elgondolkodtató élővilág szerves része a cselekménynek, nem csupán egy fantáziadús ember alkotta érdekes háttér a regény történetéhez. Ebben a vonásában A Vénusz óceánjai a majdnem negyedszázaddal később íródott Alapítvány és Földre emlékeztet. Természetesen a hatvanas évek közepe óta köztudott, hogy a Vénusz túl forró ahhoz, hogy óceánok legyenek rajta de, amint Asimov azt az előszóban is leírja, a regény írásakor még teljesen más volt a tudományos álláspont.
 
A regény cselekménye fordulatos, könnyen érthető és egy szálon fut. A cselekményt Asimov a már megszokott módszerekkel dobja tovább, tudniillik két vagy három szereplő beszélgetéseivel. A titkos szabotőr leleplezése is úgy történik, hogy Lucky Starr több ember előtt tömören elmondja, hogy ki a bűnös, és hogy milyen eszközökkel és miért hajtotta végre gonosz tettét. A hosszú dialógusok miatt a regény néhány helyen kissé vontatottnak tűnhet, ezen az sem segít, hogy Asimov a párbeszédeiben kedveli az alábbi szereposztást, úgymint az „okos” karakter elmagyarázza a „buta” karakternek, hogy mi történik.
 
A Vénusz óceánjainak szereplői pontosan beleillenek az Asimovtól már megszokott képbe. A főszereplő Lucky Starr – egy negatív tulajdonságok nélküli, idealizált hős –, aki egész életét önzetlenül a Naprendszeri Konföderáció megvédésének szenteli. Minden szempontból elsőosztályú jellem, a szereplők közül ő a legokosabb, a leggyorsabb, a legtalálékonyabb, a legbátrabb, és a sort még lehetne folytatni. A regény könnyed, érzelmektől mentes atmoszférájában tökéletes választás az író részéről.
 
A legyőzhetetlen Lucky Starr állandó társa a marslakó Bigman, aki mindig készen áll, hogy a nála minden szempontból jobb űrvadász segítségére siessen. Bigman karaktere A Vénusz óceánjaiban egyetlen célt szolgál: ő jelképezi az egyszerű olvasót, pontosan azokat a kérdéseket teszi föl Luckynak, amiket mi tennék föl, ha Bigman helyett mi ülnénk a rettenthetetlen űrvadász mellett a száguldó űrhajókban. Az alacsony marslakó karaktere is kissé idealizált, csodálattal vegyes hűséggel csüng Luckyn, nincs benne egy cseppnyi irigység sem barátja iránt, akinek „hatalmas jelleme” mindig másodlagos szerepre kárhoztatja Bigmant. A szereplőkről általánosságban elmondható, hogy lecsupaszított, egyszerű jellemek, ugyanis Asimovnál a történet a fontos, a karakterek csupán eszközök.
 
A regény légkörét furcsa kettősség jellemzi. Asimov A Vénusz óceánjait az egyre fokozódó hidegháború éveiben írta, és az akkori világnak az íróra gyakorolt hatása erre a regényre is rányomta bélyegét. A történet folyamán a háttérben végig jelen van a titokzatos Sirius-rendszer, a Naprendszeri Konföderáció legnagyobb ellensége, aki csak arra vár, hogy technológia fölénybe kerüljön, és megindítsa a pusztító háborút a Föld ellen. Ebben a hidegháborúra emlékeztető légkörben a regény szereplőinek egy jelentős része paranoiásan viselkedik, gyakran egymásra mutogatnak, mindenhol siriusi kémeket és összeesküvéseket látnak.
Ezzel Asimov akarva-akaratlanul az ötvenes évek Amerikájára jellemző, McChartyzmussal átitatott légkört emelte át ebbe a regénybe. Szerencsére ezt a hidegháborús, paranoiás hangulatot a főszereplők töretlenül optimista jelleme, kitartása, elhivatottsága és bátorsága jelentős mértékben feloldja, megteremtve ezt a különleges kettősséget.
 
Összességében ez a majdnem 60 éve íródott regény, ami a 21. században is megállja a helyét, eddig soha nem látott, új világok felfedezésére invitál minket, pörgős cselekménnyel, új rejtélyekkel, eddig felderítetlen összeesküvésekkel. A Vénusz óceánjai annyira magához láncolja az olvasót, hogy csak akkor érdemes belekezdeni, ha van időnk egy menetben végigolvasni!

Kapcsolódó írások:

Gregory Benford–Greg Bear–David Brin: Második Alapítvány trilógia

Kalibán-trilógia
Roger MacBride Allen: Infernó
Roger MacBride Allen: Kalibán
Roger MacBride Allan: Utópia 

 

A szerző életrajza