Főkép

Soha nem akartam még ennyire, hogy sikerüljön egy vizsgám. Tudtam, hogy az oktató szerdára ígérte az eredményt, de belül reméltem, hogy a tanulmányi rendszerre már hamarabb feltölti. Nem így lett, úgyhogy mehettem be az irodájába azon a napon. Bementem, megkereste a dolgozatot, hármas. Kettesért imádkoztam, így ez a jegy hatalmas meglepetésként ért. Beírattam, leadtam az indexet, és indultam haza. Találkám volt Bruce papával!
 
Szombaton indultunk Bécsbe a cimborámmal, vasárnap délután pedig szépen kimetróztunk az Ernst Happel Stadionhoz. Körülbelül három óra lehetett, mikor kiértünk, a koncert pedig csak fél kilenckor kezdődött, így sorakoztunk jó öt órát. Közben a cipőm beázott a hirtelen jött eső miatt (no, meg azért, mert lyukas volt a talpa, mint kiderült), de megérte. A koncert három órán át tartott, ez összesen nyolc óra ácsorgást és ugrálást tesz ki, de megérte. Minden egyes percet. A DVD a londoni koncertet mutatja meg, de a Springsteen-koncertek hangulata annyira egyedi, hogy csak önmagukkal hasonlíthatóak össze. Ilyen volt a brit koncert is, pontosan egy héttel a bécsi előtt. Érdekességképpen megemlíthető, hogy a koncert a Hard Rock Calling Festival keretében került megrendezésre. A film 172 perces, azaz majdnem három órás. Bruce papa pedig majdnem hatvan éves a felvételen. Minden húszasért egy óra. Nem rossz.

Gyorsan essünk túl a negatívumokon, ebből van szerencsére a kevesebb. Egyrészt kicsit zavaró a két DVD-s kivitel, persze vegyen magának az ember BluRayt, ha nem akar cserélgetni. A másik a papírtok. Nem igazán bízom az ilyesmiben, mert nekem ne mondja senki, hogy ez jobban biztosítja a lemezeket, mint a műanyag. Na, ennyit a negatívumokról.

Mit kapunk a pénzünkért? Sokat, rengeteget. Megfizethetetlen élményeket. Bruce Springsteen és az E Street Band berobban a képernyőre, a számok között pillanatnyi szünetet sem tartva elkalapál minket, elvisz magával Amerikába, körülautózzuk az országot, aztán visszahoz, megnyugtat – csak azért, hogy aztán megintcsak felrázzon, és ne akarjuk kikapcsolni a lejátszót. A koncert elején Bruce kijön, penget kettőt, aztán belevág a Clash „London Calling” című számába. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem az áthallást (Hard Rock Calling Festival Londonban). Rögtön ezután jön a „Badlands”, amire mindenki ugrál, mint ahogy azt mi is tettük Bécsben. Bruce-on egyáltalán nem látszik a hatvan év, még ha az egyik szám alatt poénkodik is egyet a korával, a magas színpaddal és a hiányzó lifttel. Az első két dal után a vállánál már körbeizzadta az ingét, és az első lemez végén a szürke vászoning már selymes csillogásúnak hat – facsarni lehetne belőle a vizet. De Springsteen nem tart szünetet, ó, dehogy! Küldi neki tovább az izmos rockdalokat és balladákat.

A lemezen olyan klasszikusokat hallhatunk ismét, mint a „Seeds”, ami üdítő hatású volt, mert rég nem adták már elő élőben. A turné különlegessége volt még, hogy – eleinte csak néhányan, ugyan, de – nézők plakátokat vittek a koncertekre dalcímekkel, melyeket hallani akartak. Bruce ezt lereagálta, összeszedte a táblákat, és el is játszott egyet-kettőt minden koncerten. Londonban (és Bécsben) a kartonlapok száma már több tucatra rúgott, és különböző formákat öltöttek (például Bécsben volt egy „PinkCadillac” is). A DVD-n az egyik ilyen kívánságdal a „Racing In The Street” volt, a másik a „BobbyJean”. Hallhatjuk továbbá a szívfacsaró „Jungleland”-et Clarence Clemons eposzba illő szaxofonjával, a tökös „American Landet” Soozie Tyrell lendületes hegedűjével, a munkásélet keménységét tükröző „Youngstown”-t, és az életvidám, mindig boldogságra hangoló „Waitin’OnASunnyDay”-t. Ez utóbbinál Bruce egy kedves gesztusként egy nyolcévesforma kisfiút is megénekeltet a közönség soraiból. Most komolyan: még annak is, aki nem szereti Springsteen zenéjét, ezt látnia kell, annyira szép és egyszerű.

A „NoSurrender” alatt a The Gaslight Anthem énekese, Brian Fallon csatlakozik Bruce-hoz a mikrofon mellett. Springsteen elmondta, mennyire szereti Fallonék zenéjét, és ezt a kis „szívességet” Bruce előzőleg még ott helyben visszaadta (vagy kapta?), amikor is ő állt ki a Gaslight mellé a „The’59Sound”-ra. Fallon ígéretes tehetség, sok kritikus hasonlította már szövegeit Bruce dalaihoz. Azonban nem csak saját számok hangzottak el a koncerten. Ott volt például Jimmy Cliff „Trapped”-je, a The Young Rascals klasszikusnak számító „GoodLovin’” című dala, és a Stephen Foster által 1854-ben írt „Hard Times (Come Again No More)” is. Van még két extra felvétel a lemezen. Az egyik a „The River” a Glastonbury Fesztiválról, a másik a New Jersey-i Giants Stadium lebontására írt „Wrecking Ball”, amit Bruce az ott adott öt estés koncertsorozatán adott elő. Itt készült a klip is. Az előbbi igazán szép, főleg az, ahogy Bruce-ról a háttérfényben párolog az izzadtság – olyan, mint valami földöntúli ragyogás.

A koncert még a kora délutáni napsütésben kezdődött, és különleges ízt és ívet ad a lemeznek az, ahogy a nappal estébe, majd éjszakába hajlik. A lemezzel kapcsolatos interjúban Bruce meg is jegyzi, hogy ez még számára is egyedülálló élmény volt, nem igazán csinált még ilyet. Az operatőrök ezt természetesen tisztességgel ki is használták, olyan felvételeket adva a képanyaghoz, ami korábban lehetetlen lett volna.

A bandáról pár szót. Max, a dobos végig Bruce-on tartja a szemét, várva, lesve a Főnöktől érkező jeleket. Nils Lofgren tombol, pörög, elszédíti magát és a közönséget is. Gitárjátéka újabb magaslatokba emel. Stevie együtt mulat Bruce-szal, énekelnek, gitároznak, nevetnek, mintha csak egy baráti összejövetelen lennének. Clarence ’Big Man’ Clemons, aki bő hét évvel idősebb a frontembernél, élete legjobb szólóit fújja, bár keveset mozog – igaz, a dupla térdprotézissel ne várjunk tőle mást, de hé! 67 évesen, fájós lábbal majd’ három órát? Ilyen akarok majd én is lenni a hetven felé közelítve. Gyakorlatilag a negyven év zenélés minden perce, boldogok és szomorúak egyaránt, ott van az arcán. Többször összekacsintanak Bruce-szal – ha az embernek akár csak egy ilyen barátja is van, mint ahogy az rajtuk látszik, már nem élt hiába.
 
Sokan attól félnek, hogy az volt az E Street Band utolsó koncertsorozata. Bevallom, ez nekem is megfordult a fejemben. Mi jöhet még ezután? Bruce hatvan, Clarence lassan hetven, és a többiek sem lesznek már fiatalabbak. Viszont megint a három órás időtartammal kell jönnöm: aki a hatvan kapujában ilyet bír tolni, az még öt-tíz év múlva is képes lesz legalább két, két és fél órára, nemde? Na, ugye! Ezek után már csak azt tudom mondani: ide nekem a következő stúdióalbumot és koncert DVD-t!
 
Az együttes tagjai:
Bruce Springsteen – ének, gitár, harmonika
Nils Lofgren – gitár, vokál
Steven Van Zandt – ritmusgitár, vokál
Garry Tallent - basszusgitár
Clarence Clemons – szaxofon, vokál
Soozie Tyrell – hegedű, vokál, akusztikus gitár
Charles Giordano – orgona
Roy Bittan – zongora
Max Weinberg – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
London Calling
Badlands
Night
She’s The One
Outlaw Pete
Out In The Street
Working On A Dream
Seeds
Johnny 99
Youngstown
Good Lovin’
Bobby Jean
Trapped
No Surrender
Waitin’ On A Sunny Day
Promised Land
Racing In The Street
Radio Nowhere
Lonesome Day
The Rising
Born To Run
Rosalita (Come Out Tonight)
Hard Times (Come Again No More)
Jungleland
American Land
Glory Days
Dancing In The Dark
Raise Your Hand
 
Extrák:
The River (Glastonbury Festival 2009)
Wrecking Ball (Giants Stadium 2009)
 
Diszkográfia:
Greetings from Asbury Park, N.J. (1973)
The Wild, The Innocent & The E.Street Shuffle (1973)
Born to Run (1975)
Darkness on the Edge of Town (1978)
The River (1980)
Nebraska (1982)
Born in the U.S.A. (1984)
Tunnel of Love (1988)
Human Touch (1992)
Lucky Town (1992)
The Ghost of Tom Joad (1995)
The Rising (2002)
We Shall Overcome - The Seeger Sessions (2006)
Live in Dublin (2007) DVD
Magic (2007)
Working on a Dream (2009)
London Calling: Live in Hyde Park (2010) DVD
The Promise (2010)
Wrecking Ball (2012)