FőképHogyan kezdhet bele az ember a kedvenc előadójának kedvenc albumáról írott ajánlójába? Nos, annyi bizonyos, hogy csakis szigorúan objektivitás nélkül.
 
Bruce Springsteen 2002 nyarán napvilágot látott The Rising című albumán keresztül betekintést nyerhetünk a Főnök érzéseibe, melyet a 2001. szeptember 11-i támadások keltettek benne.
De természetesen az album nem csak erről szól, hiszen több olyan dal is van rajta, ami még 9/11 előtt született, mint például a „Nothing Man”, amit még 1994-ben írt, és erre az albumra újra rögzített az E Street Banddel.
 
Fontos megjegyezni, hogy Bruce az 1984-es Born in the U.S.A. albuma óta nem adott ki közös albumot a csapattal, úgyhogy a lemez mindenképpen mérföldkőnek számít a saját zenetörténetükben.
 
Az első dal a „Lonesome Day”. Bruce rászámol, majd rögtön a képünkbe robban. Mit berobban! Szétzúzza a szürkeséget, amiben addig éltünk, csak nem tudtunk róla. Annyira élettel teli, annyira felszabadult, hogy a második refrénnél már énekeljük is Bruce-szal, hogy „It’s alright!”, vagyis „Minden rendben”!.
 
Nem érhet véget úgy a dal, hogy ne kaptunk volna egy nagy adag jókedvet. A hegedű dallama maga a boldogság, ezt szerintem nem is lehet másképp megfogalmazni.
 
A második dal, az „Into the Fire”, olyan, mint egy spirituálé. Bőséggel van benne közönség-énekeltető refrén, méghozzá olyan, ami többes számban beszél az éneklőkről. Erőért, hitért, reményért és szeretetért fohászkodik mindenki, aki énekli.
 
Ez az a fajta erő, ami nyolc óra sorban állás és várakozás után feltölti az embert az élő koncert alatt. Amikor már senki nem érzi a lábát, Bruce belekezd ebbe a dalba, aztán mindenki kezdi elölről az egész koncertet.
 
„Waitin’ on a Sunny Day”. Kész, leírhatatlan. Katarzis. Ismét csak a „Lonesome Day” boldogságrohama, noha talán kevesebb keserédességgel. A refrént ismét csak teli torokból énekli mindenki, aki hallja és ismeri, nem csak koncerten, akárhol.
 
Mert ezt máshogy nem lehet. A dal tulajdonképpen Bruce gitárjára épül, de ismét itt van Soozie hegedűje és Max tökéletes dobja, hogy átadja az erőt és a jókedvet.
 
A „Nothing Man”-nel Bruce visszavesz a sebességből. Jön a már megszokott New Jersey-i kisváros, ahová Bruce, a híres „senki” visszatér, és ahol továbbra sem változott semmi. Ez a dal egy őszinte vallomás mindarról, amit a Főnök addig elért, illetve, ahogy ezekről érez.
 
A hazatérő fiú dala ez, aki a szerelmével együtt újra otthon van, ott, ahonnan elindult. Az előző dalok felfokozott hangulatát itt a békesség veszi át, a dob szolid, csendes, a dal az énekre épít.
 
Az „Empty Sky”-ban elindul a 9/11 által keltett érzések kifejezése. Ez a dal arról a bizonyos reggelről szól, amikor a világ kifordult önmagából. Az ég üres, ahogy az ágy is, ahonnan Ő eltűnt.
 
Ezzel a dallal párban áll a „World Apart”, aminek az elején felhangzó arab dallam egyértelműbben nem is sugallhatná, hogy Bruce szerint az amerikai és közel-keleti világ szöges ellentétei egymásnak.
Ám mégis, megpróbálja ezeket a látszólag kibékíthetetlen ellentéteket lerombolni, és két szerelmesen keresztül megmutatni, hogy voltaképp mégiscsak ugyanolyan emberekről van szó a világ ezen két pontján.
 
A „Further On (Up The Road)”és a „The Fuse” két tökös, vagány rock dal. Igazi, ugrálós koncertdal, esetleg a kocsiban nyújthat élményt vezetés közben. Remek számok remek gitárral és dobbal.
 
A „Mary’s Place” semmi másról nem szól, mint egy buliról, barátokról, akik összeülnek, hogy jót mulassanak. Ismét egy hatalmas közönségdal, bőségesen meghintve refrénnel, amit mindenki énekelhet.
Clarence is bemutatja végre a szaxofonját, és azt, hogy mire is képes vele.
 
A lemez címadó dala, a „The Rising” visszatér a „Lonesome Day” és a „Waitin’ on a Sunny Day” öröméhez. Ez a dal a támadások utáni összefogást sugallja, de nem kötődik szorosan ehhez az egy eseményhez.
Koncertek végén a közös lalázás szorosan összefűzi az embereket, hogy amikor hazafelé bandukolnak vagy utaznak, még mindig érzik azt a közösséget, amiben nem oly rég maguk is részt vettek.
 
Ez a szám 2002-ben megpróbált kiutat mutatni az akkori reményvesztett helyzetből, de a boldog jövőképe mára sem kopott meg, még mindig aktuális.
 
A „Paradise”-ban pedig végső búcsút vesz a tornyok és repülők áldozataitól, akár egy szerelmes a kedvesétől, aki hosszú útra indul. A férfi itt marad, és várja, hogy ő is majd a Paradicsomban találkozzon a szeretteivel.
A végén próbál elmerülni a folyóban, hogy átjusson a „másik oldalra”, de látja szerelmét, kinek szemei üresek, akár a Paradicsom. Még nem érkezett el az ő ideje, úgyhogy a felszínre bukik, hogy újra érezze a napfényt.
 
Hogy miért olyan jó ez az album? Mert nem hagy cserben, azt adja, amit nagyon szeretne mindenki: az elején boldogságot, aztán elmélyülést, csendet, a végén pedig ismét örömöt, ami nem engedi, hogy az ember szomorúan távozzon a lejátszó mellől.
 
Előadó:
Bruce Springsteen – ének, gitár, harmonika
 
Közreműködők:
Patti Scialfa – vokál
Nils Lofgren – gitár, vokál
Steven Van Zandt – ritmusgitár, vokál
Garry Tallent – basszusgitár
Clarence Clemons – szaxofon, vokál
Soozie Tyrell – hegedű, vokál, akusztikus gitár
Charles Giordano – orgona
Roy Bittan – zongora
Max Weinberg – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Lonesome Day
2. Into The Fire
3. Waitin’ On A Sunny Day
4. Nothing Man
5. Countin’ On A Miracle
6. Empty Sky
7. Worlds Apart
8. Let’s be Friends (Skin to Skin)
9. Further On (Up The Road)
10. The Fuse
11. Mary’s Place
12. You’re Missing
13. The Rising
14. Paradise
15. My City of Ruins
 
Diszkográfia:
Greetings from Asbury Park, N.J. (1973)
The Wild, The Innocent & The E.Street Shuffle (1973)
Born to Run (1975)
Darkness on the Edge of Town (1978)
The River (1980)
Nebraska (1982)
Born in the U.S.A. (1984)
Tunnel of Love (1988)
Human Touch (1992)
Lucky Town (1992)
The Ghost of Tom Joad (1995)
The Rising (2002)
We Shall Overcome - The Seeger Sessions (2006)
Live in Dublin (2007) DVD
Magic (2007)
Working on a Dream (2009)
London Calling: Live in Hyde Park (2010) DVD
The Promise (2010)
Wrecking Ball (2012)