Főkép

Miles Davis és John Coltrane centenáriuma jobbnál jobb előadásokkal kényeztet el minket, Budapesten is. Emmet Cohen és Joe Lovano Müpa-beli fellépése után most egy másik óriás, Gregory Hutchinson dobos és aktuális kvintettje lépett fel a meghittebb környezetű Budapest Jazz Clubban, a megemlékezés jegyében. Az ő megközelítésmódja annyiban más volt, hogy már egy áprilisban megjelent Davis albummal is jelentkezett: a Kind of Now – The Pulse of Miles Davis a BJC-ben fellépő kvintetthez képest egy teljesen más felállásban ünnepli Miles szellemét, hozzá hűen, az állandó kreatív megújulás jegyében. És nemcsak őt: ahogyan a korongon szereplő dobközjátékon (The Masters) a dobimprovizáció közben elhangzik Kenny Clarke, Philly Joe Jones, Jimmy Cobb vagy éppen Tony Williams, Jack DeJohnette és Billy Hart neve, úgy a számok közötti szünetben is felsorolja őket mint nagy elődöket – az albumon talán annyiban másként, hogy ott még hivalkodóan azt is hozzáteszi: „Hear me now! The evolution, the next chapter, Hutch.”

 

És valóban, Hutchinson minden kétséget kizáróan az egyik új fejezet számtalan nagyszerű fiatal és még fiatalabb dobos között, aki ötvenhat éves korára elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy dobosként, zenekarvezetőként is megmutassa magát, saját albumával és a kapcsolódó turnén. Erre a korra a megfelelési kényszerét is sikerült levetkőznie, ami többször világossá válik az előadás során is – a hiányolt édesanya tekintete, a performatívan igenelt szabadságvágy, ami az első pillanattól tapintható a teremben, amikor elindítják Wayne Shorter „Orbits” kompozíciójával a második szettet. Bár a kései Wayne Shorter Quartet előadásával nem mérhető össze amit hallunk, mégis a szembejövő egészen durva és nyers energiák felszabadítóan hatnak. Milena Casado egészen biztosan nem Davis női reinkarnációja – bár fiatal koránál fogva akár lehetne –, és nem is a korongon fújó Ambrose Akinmusire-re emlékeztet minket, és éppen ettől válik izgalmassá az a tiszta hang, amit időről időre effektekkel is megbolondít – a „Blue in Green” feldolgozása alá egy egész trombitaszőnyeget loopol a pedáljairól, amire a csodálatos Aaron Parks improvizál zongorán.

 

Parks a másik nagy név a BJC-ben fellépő kvintetben, akit a 2008-as debütáló Invisible Cinema Blue Note korongja óta az ECM is szerződtette már. De érzésem szerint valahogy mégsem futotta ki igazán magát: az óriások mindig keresik és foglalkoztatják, de már egy nagyobb koncerttermet a saját neve alatt nem biztos, hogy megtöltene egy este. Pedig a kémia Parks és Hutch között remek és szórakoztató – ahogyan Greg meséli, még a felesége is féltékeny Parksra – és persze Jasen Weaver bőgőssel is, aki egy kicsit halovány, de megbízható középpont. Seamus Blake szaxofonja sem hagy bennünk túl mély nyomokat, de legalább a Michael Brecker által olyannyira kedvelt EWI-n (Electronic Wind Instrument) is meghallgathatjuk játszani – ó, te jó ég, mennyire hiányzik Brecker!

 

A ráadás „Water Babies”, amely a korongon és élőben is zseniális, az pedig csak egy újabb ráadás, hogy az este végén Hutch személyre szóló dedikálással árulja a lemezt, rögtön be is szerzünk egy példányt, hogy maradjon egy tárgyi emlékünk is erről a párját ritkító estéről. Érdemes böngészni a BJC programját, ahogyan érdemes Emmanuel Michael gitárost is hallgatni, aki az albumon szerepel, és rendkívül izgalmas muzsikus, kérdeztem is erről Hutchot; talán legközelebb őt is elhozza.

 

Előadók:

Gregory Hutchinson – dobok

Milena Casado – trombita

Seamus Blake – szaxofon

Aaron Parks – zongora

Jasen Weaver – bőgő