Beszámoló: Emmet Cohen: Miles & Coltrane at 100 – Müpa, 2026. október 30.
Írta: Németh Attila | 2026. 10. 31.
Phú – és nem, nem a koncert végén, de nem is az elején kezdem, hanem a harmadik téma (Amandla) bőgőszólójánál: Joseph Ranieri már az első kiállásakor felrobbantja a termet. A ritmikus és melodikus ötletei a vastagon és agresszívre tekert bőgőjén szüntelenül áradnak felénk és a Miles Davisnek írt Marcus Miller-kompozíció Davis szelleméhez hűen teljesen átalakul. Ám ismét előkerül a bazári határán billegő reflex, hogy most éppen a bőgőszóló alá kérjen a többi muzsikus tapsaláfestést, de aztán ahogyan mindenki visszaszáll a témába, ezt el is feledteti velünk. A banda harsánysága a beköszönő triót követő első kvintett-témában (Two Bass Hit) szinte táncra hív, a kvintett szédületes tempói pedig expresszé varázsolják át a termet: szüntelenül száguldunk, és csak kapaszkodunk az egész este során.
Hát, ha valami illik Miles Davis és John Coltrane születésnapi centenáriumához, akkor egy ilyen előadás egészen biztosan. Emmet Cohen egy olyan kvintettet vezényelt, akiknek tagjai egytől-egyig hőseinek és inspiráló barátainak vagy tanítványainak tűnnek fel a bemutatáskor. A már említett Ranieri mindössze 16 évesen kérte meg Cohent, hogy játszhasson vele. A zongorista, aki ekkor még csak 27 éves volt, először értetlenül fogadta a kérést, de aztán eszébe jutott, hogy ő sem volt idősebb, amikor Christian McBride bőgőshöz fordult hasonló kéréssel, és az a tény is eszébe jutott, hogy az igazán éhes zenészek jutnak majd a legmesszebb. Benny Benack III-ról megtudjuk, hogy már tinédzserkorában a bebop királya volt, Tivon Pennicott pedig a University of Miamin Cohen csoporttársa, aki mind a tizenkét hangnemben gyakorolta Charlie Parker szólóit és szolgált modellként Cohennek. Joe Farnsworth dobokon az igazán ismert nagy név, aki Cohen szerint mindent elért, amiről álmodott és akivel Cohen és a többiek mind a ritmikus, mind az emberi lét ütemeire együtt rezdülnek – ennyire baráti bemutatást koncerten még nem hallottunk.
És ez természetesen és organikusan hat ki arra a szabadságra, ahogy együtt játszanak: az unalomig ismert „Autumn Leaves” központi elemeként Ranieri és Pennicott a forma kötöttségeit feszítik teljesen szét duóban, vagy Cohen „Universal Truth Suite” cimű kompozícióját az új korongjáról robbantják atomjaira, majd tekernek rajta még egyet, kettőt, hármat, kifogyhatatlan dinamizmussal és fantáziával. Mindezek központjában Cohennel, aki Oscar Petersontól, a francia zongoratünemény, Martial Solalon át Chick Corea szelleméig sokakat megidéz, de valahogy mégis olyan cohenesre formál mindent. Hogy ez pontosan mit jelent, azt még nem igazán értettük meg, de hogy ennek központi eleme a zenéjében megnyilvánuló életöröm, az egészen biztos.