Beszámoló: Coltrane 100– Müpa, 2026. november 3.

A Miles Davis és John Coltrane születésének centenáriumára szervezett sorozatban Joe Lovano kvintettje kifejezetten az utóbbi óriásra emlékezett november 3-án a Müpában. Egy rövid felkonferálást követően az 1958-as Blue Train albumról hangzik fel a „Locomotion”, és ámulattal hallgatjuk, hogy közel hetven évvel később is micsoda élettel telik meg Linda May Han Oh (nagybőgő) és Jeff „Tain” Watts (dob) fergeteges ritmusszekciójának játékára ez az egyszerű blues forma. Oh olyan energiákkal pulzál, miközben Watts nekilát az este során bemutatandó mesteriskolájának első leckéjéhez, hogy a szólisták szinte játszhatnának bármit, minden remekül szólna.

 

Persze erről szó sincsen: Joe Lovano hetvenhárom évesen még mindig az egyik legelementárisabb erő a szaxofonosok világában – azok a belépések az este során! –, aki chilei tanítványát, Melissa Aldanát választotta partnerül tenoron, egy költőt, aki hangok metrumaiban, finom eleganciával ír. A két szaxofonos párbeszédéhez a zongoránál a dél-afrikai Nduduzo Makhathini csatlakozott, aki nem titkoltan McCoy Tyner, Coltrane zongoristája zenei örökségének egyik legelkötelezettebb követője. Nem véletlenül: saját bevallása szerint éppen A Love Supreme volt az az album (az „Acknowledgement” fel is hangzott az este során – Ohval együtt szinte berobbantak a témába), amelynek hatására megtalálta saját zongorista hangját. Játékában a tyneri akkordok súlya és a dél-afrikai zenei hagyományokból táplálkozó, meditatív, időnként énekbe forduló megszólalás különös egységet alkotott. Nem egyszerűen egykori mestereinek nyelvén beszél, hanem egy egészen sajátos zenei arculatot teremt a kvintett világán belül.

 

A ritmusszekció két tagja közül pedig Jeff „Tain” Watts volt az, aki láthatóan a legkevésbé volt hajlandó nyugton maradni. A McCoy Tyner egykori zenekarában is megfordult dobos elképesztő energiával dolgozik, de nem pusztán hangerővel és sebességgel operál. A különböző ütőeszközök, a finom ritmikai elmozdulások és a hirtelen kitörések mind azt szolgálják, hogy a zene egy pillanatra se veszítse el a belső feszültségét. Linda May Han Oh ezzel szemben sokszor szinte meditatív nyugalommal és mégis elképesztő energiákkal tartotta össze a produkciót, miközben Lovano és Aldana nem versenyeznek egymással, hanem folyamatosan reagálnak egymásra – az így létrejövő spirituális folyamot pedig olykor Makhathini zulu kántálása kíséri.

 

Az este során a Coltrane-kompozíciókat nem lezárt formáknak, hanem kiindulópontoknak tekintik, amelyekből a zenészek szabadon indultak el egymás gondolatainak nyomdokaiban. A Coltrane-centenárium ezen estéje így nem nosztalgikus visszatekintéssé vált, hanem öt különböző zenei személyiség nagyon is eleven találkozása valósult meg. A projekt motorja, Lovano – aki maga is egy egész korszak tanúja és alakítója – pontosan tudta, hogy a legnagyobb tisztelgés nem a múlt megismétlése, hanem a zene továbbgondolása.

 

Előadók:

Joe Lovano – tenor és szoprán szaxofon, fuvola

Melissa Aldana – tenor szaxofon

Nduduzo Makhathini – zongora

Linda May Han Oh – nagybőgő

Jeff „Tain” Watts – dob