Főkép

Kicsit furcsa érzés, hogy bő 3500 oldal, hat kötet és öt év után a végére értem Karl Ove Knausgård kultikus regényfolyamának, a Harcomnak, amely az utóbbi évtized talán legnagyobb érdeklődést kiváltó szépirodalmi vállalkozása volt, és amelyért milliók rajongtak, rajonganak világszerte. Egy ekkora méretű vállalkozás és ilyen véghetetlenül sok oldal esetén nem is lehet kérdés, hogy az én hozzáállásom is folyamatosan változott az évek alatt.

 

Sosem fogom elfelejteni, hogy mekkora revelációként is hatott rám az első Knausgård-mű, a Halál, amelyet természetesen már külföldi irodalmi portálok révén ismertem, de amely a teljességgel szokatlan témájával (egy egyszerű, de már-már önmegalázásig őszinte norvég férfi semmi-különös-élete), a szokatlan narrációjával (a dísztelen, színtelen-szagtalan mondatok monotonitása, melyek a valóság minden lényeges-lényegtelen eleméről kihagyások nélkül mesélnek nekünk) teljességgel lenyűgözött, és a 2016-os év legjobbjai közé emelte számomra a norvég sztárszerző alkotását.

 

Aztán jött szép sorban a többi – a Szerelem, a Játék, az Élet, az Álmok és most a sorozatzáró Harcok –, melyeket olvasva a lelkesedésem hol alábbhagyott, hol ismét újraéledt. Hiszen gyakorlatilag minden egyes kötetben azt kaptuk, amit az elsőben: egy őszinte és végtelenül grafomán fazon önéletírását gyermekkorától középkorúságáig, szerelmeket, küzdelmeket, csalásokat, önámításokat, halálokat, a saját útját az elvetélt irodalmi próbálkozásoktól a világsikerig. Őrült monotonitásban, ám legtöbbször mégis letehetetlenül.

 

A záródarab, a Harcok nemcsak a legvaskosabb mind közül (bő 1100 oldalas), de talán a legfurcsább is. A történet fonalát ott vesszük fel, amikor a sorozat első kötete megíródott, és ott tesszük le, ahol az utolsó előtti, az ötödik is megjelent. Közben olvashatunk arról, hogy milyen nehezen fogadták a rokonok, hozzátartozók és barátok a könyvek megjelenését (az egyik nagybácsi egyenesen perrel fenyegetőzött, melynek révén bizonyos elemeiben cenzúrázta is Knausgård egyes szereplők neveit), arról, hogy milyen érzés volt birkózni egy ekkora anyaggal, egy egész élettel, arról, hogy miként is fogadta ezeket a világ, és közben folyton visszatérünk az origóhoz, az első műben elhunyt apa személyéhez, ahhoz az apához, akihez képest tudja csak meghatározni magát a szerző is.

 

A kötet eleje, az első négyszáz oldala tulajdonképpen ugyanazt hozza (ugyanazt a stílust, ugyanazt a ritmus, ugyanazt a narrációt), mint amit már megszoktunk a skandinávtól, aztán egy némileg váratlan, ám a hírekből már tökéletesen ismerhető huszárvágással Knausgård egyszer csak előáll egy óriási, körülbelül szintén négyszáz oldalnyi esszébetéttel, melynek középpontjában és az egész sorozat tulajdonképpeni címadójaként is (Mein Kampf – vagyis Harcom) Hitler életrajza és tetteinek elemzése áll – a norvég nem egy földöntúli szörnyetegnek látja őt, hanem egy nagyon is emberi alaknak, aki sosem látott borzalmakat hozott a világra –, amely többé-kevésbé szervesen kapcsolódik az antiszemitizmusról, bibliai témákról vagy Paul Celanról szóló szövegekhez is. Nem egy mindennapi húzás, annyi szent, és elég nehéz is mit kezdeni vele. Az esszé(k) mindenesetre bár kissé száraz(ok), ám mégis jól működ(nek). Aztán a szöveg vége ismét csak visszakanyarodik a Knausgård család ügyes-bajos dolgaihoz, hogy a végére örökre (?) búcsút inthessünk neki.

 

Megmondom őszintén, hogy – főleg az esszébetéteknek hála – most kissé megterhelőbb volt a szöveg, mint az előző részeknél, és nem is tartom a legjobban sikerült darabnak a szériában (nálam az elsőt egyik sem körözi le), de ezzel együtt is a 21. századi irodalom egyik legnagyobb vállalásának záróakkordjaként mindenképpen egy dicsérhető és megsüvegelendő alkotás. Aki az eddigi ötöt olvasta, az biztosan ezt is fogja, aki meg nem, az nem a hatodikkal fogja kezdeni. A Knausgård-rajongóknak pedig külön jó hír, hogy nem sokat kell várnunk a norvég másik sorozatára, az Évszakokra, melynek első darabja, az Ősz novemberen fog érkezni szintén a Magvető kiadó jóvoltából.