Karl Ove Knausgård: Szerelem

Karl Ove Knausgård regényfolyama, a Harcom, jó pár évig úgy tűnt, hogy – világsiker ide, világsiker oda – nem kap magyar fordítást, de szerencsére a Magvető bevállalta a kiadását, és így a tavalyi év vége felé kézbe vehettük 2017 egyik legfontosabb kötetét, a Halált. Nekem óriási élmény és nagy kedvenc lett, ezért különösen örültem annak, hogy már az idei évben meg is érkezett a folytatás, mégpedig Szerelem címen.

A norvég kultszerző ezúttal sem hazudtolta meg magát, és olyan töménységgel, monotonitással és megingathatatlansággal beszél saját életéről, mint csak nagyon kevesen. A cím természetesen ezúttal is csalóka, mert bár fontos szerepet kap Knausgård szerelmi élete, feleségéhez, gyermekeihez való viszonya, de ezúttal is jóval tágabban értelmez mindent, így egy harmincas, családos, viszonylag sikeres férfi minden problémájával és a világban betöltött helyével, szerepével kell szembesülnünk. Norvégia pedig nincs olyan távol, hogy ezeket az érzéseket, megfigyeléseket, gondolatokat ne vonatkoztathassuk saját magunkra vagy saját világunkra.

A szerző a Halálhoz hasonlóan itt sem akarja azt, hogy bármiféle regényszerűség vagy bárhova vezető történet összeálljon (ha kell, csírájában elfojt minden történetkezdeményt), ezért gyakran ugrál az időben, tudatosan választja ki a lehető legunalmasabb, legérdektelenebb epizódokat, és hagyja például pár oldalon eltelni a későbbi feleségével együtt töltött első hetek végtelen gyönyörűségét. Hogy ezt miért teszi? Mert még mindig arra kíváncsi, hogy honnan ered folyamatos boldogtalansága, szorongása, kívülállása, és ezt elemzi a lehető legaprólékosabb módon.

„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”

A másik nagy kérdés számára az, hogy ha ennyire érdektelen, eseménytelen és unalmas életet él, és amúgy is minden idejét elviszi három pici gyermeke, akkor hogyan fog írni, és főleg mit? Hogy eljusson ennek megértéséig, természetesen a lehető legrészletesebben fel kell vázolnia saját életét, azokat a sokszor brutálisan hosszúra nyúlt pillanatokat, amik két pelenkázás, cumiztatás, vagy óvodai rendezvény között telnek el. Így kapjuk meg a 21. századi, európai férfi prototípusát. Ez a férfi már nem férfias, nem határozott, nem kemény, nem irányítja olyan eltökéltséggel az életét, mint a korábbi századokban, hanem sodródik az árral, hogy néha egy-egy szembejövő akadály ráébressze sorsának ironikus voltára. Ahogyan Knausgård leírja a saját, vagyis egy nagyjából átlagos, 21. századi férfi életét, a legnagyobbakkal vetekszik.

És természetesen a monoton felsorolások, szürke, sokszor érdektelen történések között megint felbukkannak a szerző esszészerű gondolatai, amelyek a maguk viszonylagos rövidségében is annyi információt, gondolatébresztő felismerést hordoznak, ami miatt már alapból érdemes elolvasni ezt a művet.

Így ír például a kötet vége felé, mikor eljut odáig, hogy papírra vesse a regényfolyam első kötetének alapját: „A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogyan semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.”

Karl Ove Knausgård egyelőre példa nélkül álló regénykísérlete megint remek volt, és bár számomra nem ütött akkorát, mint az előző kötet, mégis meggyőződésem, hogy ott a helye az év végi toplistákon. A norvégnak már most is elég nagy olvasótábora van, így a siker szinte garantált. Én meg csak remélem, hogy jövőre jön a harmadik felvonás…