Főkép

Bár már különböző, elsősorban főleg angol nyelvű kritikai portálokon sokat és sok jót olvastam róla, de annak idején, egészen pontosan 2016-ban óriási reveláció volt számomra az, amikor először kézbe vehettem a norvég sztárszerző, Karl Ove Knausgård hatkötetes és több mint háromezer-hétszáz oldalas életrajzi sorozatának (a Harcom) első darabját, a Halált. Bár szinte – csúnyán szólva és kis túlzással persze, de – nem szólt semmiről, mégis letaglózott a maga dísztelen és őrületesen részletező voltával, valamint azzal, hogy úgy és olyan formában mert mesélni egy szinte teljesen átlagos életről, amellyel másnál korábban nemigen találkozhattunk.

 

Természetesen azóta is sorban olvastam a sorozat nagyjából évente megjelenő új köteteit, és bár a skandináv szerző stílusa, nézőpontja és a tartalom (egy átlagos élet a maga egyszerűségében) szinte változatlan maradt, a lendület(em) az utóbbi időkben némileg megtört, így viszonylag hosszú idő alatt és csak több megszakítással sikerült letudnom az utolsó előtti kötetet, mely a magyar kiadásban az Álmok címet viseli.

 

Ez a kötet az eddigi leghosszabb a maga bő hatszáz oldalával (viszont jó tudni, hogy a sorozat záródarabja, a heteken belül boltokba kerülő Harcok viszont ennek közel duplája, 1200 oldalas lesz!), és a szerző fiatalkorába, egyetemi éveibe és írói indulásába nyújt betekintést a ’80-as évek végétől egészen a 2000-es évek elejéig. Knausgård eddig sem volt a legkönnyebb eset, és eddig is megtalálta a legapróbb hibákat magában és a környezetében egyaránt, de talán ebben a művében viszi legtovább ezt a fajta önostorozást, hiszen – bár életének ez az időszaka a szerelemé, na meg az íróvá válásé lehetne, de – úgy néz ki, hogy neki soha semmi sem jön össze. Kapcsolatai nem igazán sikerülnek (gyakran a saját hibájából), és bár minden vágya az, hogy elismert író legyen belőle, de valahogy egészen sokáig a világért sem sikerül előre lépni ezen a téren sem.

 

Bár már sokakban eddig is felmerülhetett (jogosan vagy sem), hogy a norvég szerző művei túlírtak, és esetleg lehetne belőlük nyugodtan húzni, de, azt hiszem, ez a kötete az, amire ez már minden kétséget kizárólag igaz. Főleg az első fele (az íróakadémiai részek) hajlamos arra, hogy túlontúl leüljön, és ne haladjon semerre, ahogy ebben az időszakban Knausgård élete sem haladt. Aztán persze a bús tekintetű skandináv a végén csak író lesz, és eljutunk pontosan oda, ahol az egész elkezdődött, az apa halálához...

 

Lehet, hogy most úgy érződik, mintha túlontúl fanyalognék, de nem, ugyanis azt hiszem, hogy több mint 2500 oldalnyi egybefüggő szöveg (ne tévesszen meg senkit, hiába adják ki több kötetben, itt egyetlen nagy, közel négyezer oldalas műről beszélünk) után óhatatlanul eljönnek a hullámhegyek és hullámvölgyek mindenkiben egyaránt. Bennem a „hullámvölgy” most jött el, de már készítem magam az utolsó maratoni menetre, a végső monstrumra, a többek között egy négyszáz oldalas Hitler-esszét is tartalmazó zárásra, a Harcokra. Még pár hét, és szembe kerülök vele.