Főkép

Azt hiszem, hogy elértünk arra a pontra, amikor már senkinek sem kell bemutatni  Karl Ove Knausgårdot vagy a hatkötetes regényfolyamát, a Harcomat, melyből egy ideje már a negyedik rész, az Élet is elérhető magyarul. Ahogy az a norvég esetében lenni szokott, a cím pontosan kijelöli azt az élethelyzetet, amiről a könyv szólni fog; bár ebben az esetben minden bizonnyal találóbb lenne az „Egy élet kezdete” – már ha a szerző adna többszavas címeket is a könyveinek.

 

Ebben a kötetben a 18 éves Knausgård éppen csak kilép a nagybetűs életbe, hogy egy évig képesítés nélküli tanítóként dolgozzon egy isten háta mögötti norvég településen, ahol nyomon követhetjük pedagógusi kibontakozását (és kudarcait), beilleszkedését (vagy be nem illeszkedését?) a falu életébe, valamint azt a folyamatos küzdelmét, hogy végre elveszítse szüzességét. Ez utóbbi téma olyannyira szerepet kap ebben a kötetben, hogy a szöveg közepe táján egy hosszabb betétet is olvashatunk a 16 éves gimnazista Knausgård sikertelen, sivár és szánalmas kudarcokkal teli nemi életéről.

 

Ahogy megszokhattuk, a szerző ezúttal sem kertel, ezúttal sem szépíti meg a dolgokat. Egy meglehetősen labilis, némiképp arrogáns és kifelé mindig mást mutató fiatal képe bontakozik ki előttünk, aki nem igazán képes tisztelni a tekintélyt, akit görcsbe rántanak a saját gátlásai, ami alól csak az alkohol adhat feloldozást, de persze csak úgy, hogy egyik szégyellnivaló dolgot követi el a másik után ebben az állapotban. Ám ugyanakkor ez az a pont is, amikor a későbbi sztárszerző ráébred arra, hogy kétségtelenül és megkérdőjelezhetetlenül az írás az ő hivatása, és az egyedüli forma, amiben létezni tud, az az írói lét…

 

Ahogy így a negyedik kötetben olvashatunk a vele történtekről, óhatatlanul is ismerősként tekintünk a nyakigláb skandinávra, ám még mindig meglep az, hogy lehet (ezúttal) 480 oldalon keresztül írni egy teljesen átlagos és eseménytelen életről úgy, hogy az lekösse az olvasóját. Karl Ove Knausgård regényfolyama talán azért is akkora világsiker, mert bár egy jól meghatározott személyről szól (kvázi önéletrajzot ír), de közben, ha akarom, tekinthetem az egészet szociográfiának is, melyben bepillanthatunk egy kis észak-norvég falu életébe, vagy tekinthetem ennek a gyönyörű tájnak a végtelenül pontos és plasztikus költői leírásának is...

 

De közben mégis olyan kérdéseket tesz fel és olyan problémákat jár körül (a felnőtt lét kezdete, a folyamatosan változó viszony a szülőkkel, az első munkahely kihívásai, a szexuális élet kezdeti nehézségei stb.), melyekkel gyakorlatilag mindannyian találkozhattunk már, és amivel a későbbi generációk is elkerülhetetlenül fognak. A norvég valahogy úgy tud írni, hogy az ő élete valójában kérlelhetetlenül a miénket is visszatükrözi, hogy közben szembenézhessünk saját örömeinkkel, gyarlóságainkkal, sikereinkkel és kudarcainkkal egyaránt. Talán ez az a dolog, amitől igazán letehetetlen ez a majd félezer oldal.

 

Azt hiszem, hogy minőségben ez a kötet sem marad el a korábbi háromtól, és ezúttal is olyannyira magával tudja ragadni az erre fogékonyakat, mint eddig bármikor. Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy Karl Ove Knausgård nemcsak jó eséllyel lesz egy-két évtized múlva irodalmi Nobel-díjas, de a Harcom is éppolyan klasszikus lehet, mint a jó egy évszázada íródott prousti regényfolyam, Az eltűnt idő nyomában. Azt hiszem, hogy ennél jobb ajánlólevél nem is szükséges.