Főkép

A tavaly két kötettel (Tor Ulven és John Ashbery hazai debütáló kötetei) elinduló Versum-könyvek sorozat alighanem az egyik legjobb dolog volt, ami a világlírával történt Magyarországon az utóbbi időkben, ugyanis az utánozhatatlan norvég zseni és az egyik legtöbbet hivatkozott 20. századi amerikai költő után ismét egy olyan szerzővel ismertet meg bennünket, aki meghatározta a múlt századot, viszont akiről itthon csak alig-alig hallhattunk. Ez a költő pedig nem más, mint Anne Sexton, az amerikai vallomásos líra tragikusan korán elhunyt alakja.

 

A hányatott sorsú (előbb sanyarú gyermekkor, majd felnőttként folyamatos depresszió és boldogtalanság, végül öngyilkosság 46 évesen) Sexton mondhatni csak véletlenül, bármiféle előképzettség nélkül került bele az irodalomba (egészen pontosan pszichiátere tanácsára kezdett el verseket írni, amire nemcsak környezete, de más neves költők, irodalomtudósok is felfigyeltek), ám rövidke pályafutása során gyakorlatilag elért mindent, amit elérhetett. Többek között ezért a kötetéért, mely a sokatmondó Élj vagy halj meg címet visel, elnyerte a Pulitzer-díjat is.

 

Mint említettem, Sexton a vallomásos líra egyik legnagyobb alakja volt (a másik ebben a témában alkotó kimagasló szerző, Sylvia Plath már jóval ismertebb idehaza), így költeményeire jellemző, hogy mindvégig önmagáról, saját lelkének állapotáról és életének alakulásáról szólnak. A mostani, vékonyka kötetben szereplő versek a költőnő négy évéről (1962-1966) tudósítanak bennünket, mely során hol pszichiátriára került, hol otthon próbált lábadozni, hol a szülei emlékével viaskodott, hol éppen nem tudott mit kezdeni saját gyermekeivel, és közben ontotta magából egyik verset a másik után. Ezekre a szövegekre jellemző, hogy mindannyi viszonylag könnyen és jól érthető, átérezhető és átélhető. Egyik sem túlságosan elvont, egyik sem mozgat túl sok tudásanyagot, viszont mindegyik úgy képes tudósítani egy depressziós élet mindennapjairól, mint csak nagyon kevesen a világirodalomban.

 

Halálvágy

(Wanting to Die)


Most, hogy kérded, egész napok kiesnek.

Ruhában járkálok, az út nem hagy nyomot rajtam.

Aztán a szinte névtelen vágy visszatér.


Olyankor sincs kifogásom az élet ellen.

Ismerem a fűszálakat, amikről beszélsz,

a kerti bútort, amit kitettél a napra.


De az öngyilkosoknak megvan a maguk nyelve.

Mint egy ács, azt kérdik: milyen szerszámmal.

Sosem azt, minek építeni.


Kétszer mutatkoztam meg, oly egyszerű volt:

legyűrtem és megettem az ellenséget,

tudása, varázsereje belém költözött.


Így, elnehezülten és elgondolkodva,

melegebben, mint az olaj vagy a víz,

elterültem, nyáladzott a szám.


Nem érdekelt a testem a tű hegyén.

A szaruhártya és a maradék vizelet is eltűnt.

Az öngyilkos rég elárulta a testet.


Halva született, olykor meg se hal –

de elkápráztatja a régi, édes gyógyszer,

amelytől még a gyerek is mosolyra fakad.


Csak bekapni az egész életet! –

ez már önmagában szenvedély.

Szánalmas, sebzett csont a halál,


mondanád, és mégis vár rám évről évre,

gyengéden eltünteti az egykori sebet,

kiszabadítja lélegzetemet rossz börtönéből.


Itt az öngyilkosok néha találkoznak.

Szidják a gyümölcsöt, a pöffeszkedő holdat,

nem kérnek a kenyérből, amit csóknak hittek,


nyitva hagynak egy-egy könyvet, a szavakat

kimondatlanul, a telefonkagylót félretéve,

és a szeretetet, bármi volt is az, fertőzésnek.

 

(Szlukovényi Katalin fordítása)

 

Azt hiszem, hogy Anne Sexton talán legismertebb művének megjelentetése nagy adóssága volt a hazai könyvkiadásnak, és a 20. század közepének egyik legnagyobb hatású és legegyedibb hangú költője ennek révén végre talán eljuthat a magyar olvasókhoz is. Én meg mindenesetre várom, hogy vajon ki lesz a következő világszínvonalú szerző, akit megismerhetünk a Versum-könyvek révén.