John Ashbery: Önarckép konvex tükörben
Írta: Bak Róbert | 2020. 11. 10.
Nemrégiben fejeztem ki örömömet Tor Ulven Türelem című kötete kapcsán azért is, mert egyáltalán elindulhatott a 21. század kiadó Versum-könyvek sorozata, amely a legnagyobb, világirodalmi rangú, elsősorban a 20. században tevékenykedő költőket próbálja beemelni a köztudatba. És rögtön ezután írhatok az egyik legjelentősebb amerikai alkotó, John Ashbery leghíresebb és legfajsúlyosabb kötetéről is, mely az Önarckép konvex tükörben címet viseli, és amely szintén ebben a sorozatban jelent meg. Hogy ennyi „leg” után milyen olvasmány? Hát az egyik legnehezebb verses kötet, amit mostanában olvastam.
Bár Ulven és Ashbery is hazájuk legjelentősebb lírikusai közé tartoznak, de talán messzebb nem is állhatnának egymástól. Míg Ulven versei rövidek, szellősek, enigmatikusak, és minden bizonnyal minden olvasó más és más jelentést olvas ki soraikból, addig Ashbery művei jóval hosszabbak (a címadó darab húszoldalas), brutálisan tömörek, valamint rendkívüli módon terheltek gondolatisággal, furcsa képekkel, összefüggésekkel, így ember legyen a talpán, aki azt állítja, hogy első olvasás után maradéktalanul megértette őket.
Ez talán nem is csoda annak fényében, hogy Ashbery az egyik utolsó, az avantgárd Európából Amerikába szakadó romjain induló szerző, akinek kimondottan és deklaráltan célja volt, hogy ő legyen az „érthetetlen költő”, akinek a műveivel a kritikusok ne tudjanak mit kezdeni.
Ashbery minden sorából érződik az alkotó zsenije, aki sok-sok kérdést tesz fel a világháború után megváltozott élet, a megváltozott társadalom és az ebbe vetett művész sorsával és szerepével kapcsolatban, de tőlem ez jóval távolabb áll, mint a melankolikus és titokzatos Ulven. Viszont ezzel együtt is arra biztatok minden lírakedvelő olvasót, hogy tegyenek egy próbát az elmúlt század az egyik legragyogóbb amerikai költőjével, mert bár kell hozzá energia, de megéri.
Film noir
A zsalugáter árnyéka a festett falon,
Az anyósnyelv és a kaktuszok árnya, gipszállatok,
A fénylő tekintet tragikus melankóliája
A semmibe fókuszál, űrbéli fekete lyukakhoz fogható lyukba.
Melltartóban és bugyiban az ablakhoz oson:
Takk! Nyílnak a zsalu lécei. Törékeny utcai jelenet kínálja magát,
Ostyavékony járókelők, akik tudják, merre tartanak.
A zsalugáter csukódik, lécei lassan összezárulnak.
Miért kell mindig így véget érnie?
Emelvény olvasó nővel, haja kócosságával,
És az elmondhatatlannal, mi vonz benne, vele
A csönd mélyére, amelyre az éj magában nem magyarázat.
A könyvtár csöndje, a telefon nyomógombjainak hallgatása,
De ezeket sem kell újra kitalálnunk:
Eltűntek mind egy történet cselekményében,
A „művészi” részben – tudva, melyik fontos részletet kell elhallgatni,
Vagy hogyan kell egy karaktert felépíteni. Túl valóságosak a dolgok,
Hogy kételkedni kezdjünk, bár kimódoltak, mégis velük van tele a lap,
A belső a külsővel részeddé válik,
Mikor rájössz, sosem szűntél a halálon kacagni,
A háttérben sötét szőlőtőkék a veranda szélén.