Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete

Mindenképpen fantasztikus dolog, hogy az elmúlt pár évben a Pelevin-életműsorozat otthonra talált a Helikon Kiadónál, ám ahogy sorra olvastam az új megjelenéseket (iPhuck10 vagy a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre) és a régebbiek új kiadásait (Generation P, Omon Ré), arra jutottam, nagyon úgy tűnik, mintha az utóbbi időkben az orosz kultszerző meggyengült volna. Félreértés ne essen, egyik újabb műve sem volt rossz vagy gyenge, de azért minőségükben érezhetően elmaradtak az olyan klasszikus kötetektől, mint például a számomra a legújabbkori posztmodern egyik alapművének számító T.

 

Ennek fényében tehát mindenképpen külön öröm, hogy Viktor Pelevin legújabb műve, a három – bizonyos mértékben összefüggő – történetet tartalmazó Gyengéd Érintések Művészete esetében szó sem lehet semmiféle negatív kritikáról; erőben, minőségben, gondolatiságban, meghökkentésben és polgárpukkasztásban egy hajszálnyit sem marad el az életmű legfényesebb darabjaitól. Az orosz kultszerző tehát újra a csúcson.

 

Bár összességében elmondható, hogy nem az elbeszélések a szerző legnagyobb erősségei, de gyakorlatilag az összes itt szereplő darab hiba nélküli. Az első, a „Iakinf” meglepő egyszerűséggel indul, eleinte szinte olyannak tűnik, mintha nem is Pelevin írta volna. A történet úgy kezdődik, hogy egy négy főből álló baráti társaság úgy dönt, néhány napra szeretne kiszabadulni a taposómalomból, így a fiatal srácok a Kaukázusba utaznak, hogy ott egy könnyű hegyi túra, na meg némi vodka segítségével feltöltődhessenek.

 

Szerencséjükre (ők legalábbis így érzik) összefutnak a címszereplő, kortalannak tűnő hegyi vezetővel, akiről hamarosan kiderül, hogy nemcsak a környéket ismeri tökéletesen, de egyben kiváló mesélő is. Saját életének egy szakaszáról beszél a tátott szájjal hallgató fiataloknak, akiket egyre inkább elbűvöl ez a furcsa, nehezen hihető, ám attól még lebilincselő sztori, amely végül egészen az ókorba, a Pun Birodalom fővárosába, Karthágóba, és az ott lakozó Baál istenhez, na meg a neki szánt emberáldozatokhoz vezet vissza. Ez az első rész gyakorlatilag egy mélyebb kérdéseket is feszegető horrortörténet, a végét lezáró megfelelő csattanóval.

 

A második, címadó rész messze a leghosszabb szöveg (gyakorlatilag kisregénnyi terjedelmű), és nem a horrorhoz, hanem egy másik zsánerhez, a misztikus krimihez kapcsolódik. Maga a szöveg tulajdonképpen egy gigantikus, több mint ezer oldalas kötet kivonata, amelyben Golgofszkij, a szabadkőműves szervezetek nagy szakértője egy merényletkísérlet hatására (titkos kutatásokat folytató szomszédját mérgezik meg) ered a titkok nyomába.

 

Miközben botcsinálta nyomozónk – mondjuk, A Da Vinci-kódhoz hasonlóan – földrészről földrészre röppenve újabb és újabb kutatókkal, ügynökökkel lép kapcsolatba, és még van időnk egy szerelmi szálra is, Pelevin megint olyan mélyre ás a valóság mögé (?), és olyan pontosan elemzi és értelmezi világunk eseményeit és az ide vezető utakat, mint amire csak nagyon kevesen (talán csak ő) képes(ek).

 

Az első történethez hasonlóan az ókorból indulunk (felrémlik ugyanaz a pusztításból és szenvedésből táplálkozó ősi istenség is, akiről Iakinf mesél), ám itt a középkoron és a 20. századon, valamint összeesküvések és titkos hálózatok kavalkádján át eljutunk egészen napjainkig és a III. világháborúig, ami éppen zajlik, ám mi még csak nem is tudunk róla…

 

Mondhatnám, hogy kidolgozottság, gondolatiság és világértelmezés szempontjából ez a középső rész egyértelműen és vitathatatlanul a kötet csúcsa (gyakorlatilag az épp most az USA-ban zajló eseményeket már megírta az orosz 2019-ben, ami egészen elképesztő), és igazam is lenne, de az a helyzet, hogy mindhárom történet zseniális a maga nemében, így az utolsó, „A sztolipin” is.

 

Ez a félszáz oldalas szöveg abban a „Iakinf” tökéletes párja (és így a középső rész keretbe foglalója), hogy pontosan ugyanúgy egy titokzatos férfi meséli el furcsa történetét a hallgatóságának, mint ahogy az elsőben – igaz, itt egy semmiből a semmibe száguldó börtönvonaton vagyunk, és rabok a „hőseink” –, és ahogy ebbe a történetbe egyre inkább bevonódik az olvasó, egyszer csak ismét ráébredünk a valóságunk relatív és megkérdőjelezhető voltára…

 

Azt hiszem, hogy ennyi elég is kedvcsinálónak, nem is akarok mást vagy többet írni, csak megismétlem: Pelevin ismét csúcsformában. Szóval ne gondolkozzon senki, hogy kézbe vegye-e ezt a kötetet, mert nemcsak jól fog szórakozni rajta, de újra és újra rá fog döbbenni a mai valóságra, vagyis arra, amit mi annak nevezünk.