Főkép

Azt hiszem, nagyon jól tettem, hogy nem sokkal az iPhuck10 után olvastam Viktor Pelevin régóta beszerezhetetlen első regényét, az Omon Rét, hiszen így könnyen összevethettem az érett Pelevint a pályakezdővel. Bár könnyen ki lehet jelenteni, hogy ez a debütáló kötet jóval kezdetlegesebb, kiforratlanabb és kevésbé szerteágazó, mint a későbbiek, de már ebben is minden megvan (valóság és képzelet keveredése, különböző vallások, misztikum, groteszk görbe tükör, poénok özöne stb.), ami később igazi kultszerzővé tette a titokzatos oroszt.

 

Pelevin ezúttal a szovjet űrutazás hősiességének és egyedülállóságának mítoszát veszi górcső alá, és amit látunk, az túlmegy minden határon, valóságon, képzeleten, szürrealitáson, álmokon, tudományon és fantasztikumon egyaránt. Az orosz ezúttal is a szovjet korszakban totálisan eltorzult kisemberek valóságérzékelésének legmélyéig ás le. Abba a mélységbe, amiben még egy nyíltszívű kisfiú álma is azt garantálja, hogy ez a totálisan elmebeteg rendszer működni tudjon, és pár pohár vodka kíséretében felfalja saját gyermekeit.

 

A történet elbeszélője maga a címszereplő, a beszédes nevű Omon Ré, aki kora gyermekkorától fogva, elhanyagolt kisfiúként egy lepukkant lakótelepi játszótereken álmodozva, pilóta szeretett volna lenni, és űrhajójával eljutni a Holdra. Azt jól tudjuk, hogy a 20. századi Szovjet-Oroszországban minden és annak ellenkezője is megtörténhet bármikor, így néhány kisebb epizód után ott is vagyunk Omonnal és barátjával egy nem túl titkos szovjet katonai bázison, ahol a jövő pilótáit képzik ki. Innen egyre meglepőbb és szürreálisabb csavarokon keresztül eljutunk a dicső (nagyon nem az) Holdra szállásig. Vagy nem...

 

Bár az Omon Ré jóval érthetőbb, egyenesvonalúbb és történetközpontúbb, mint a későbbi kötetek, de valahogy épp annyira képes berántani ebbe az iszonyatosan beteg, torz, ám a valóságot tökéletesen leképezni tudó világba, mint Pelevin bármely másik regénye. Persze, ha csak a puszta realitásokat venném alapul (lehet egyáltalán realitásokról beszélni ezekben a szövegekben?), az egész történet ebben a formában egy baromság, de alig akad másik szerző, aki ennyire pontosan lenne képes visszaadni a szovjet mentalitás, a szovjet erőfeszítések és a szovjet világfelfogás tragikomikumát, értelmetlenségét és a szovjet emberekre gyakorolt hatását, mint Viktor Pelevin.

 

Mindenképpen tudom ajánlani az Omon Rét, gyakorlatilag bárkinek. Aki szereti Pelevint, az úgyis be fogja szerezni, viszont aki még nem olvasott semmit az 1962-ben született szerzőtől, annak tökéletes „kapudrog” lehet ez a rövidke kisregény, ugyanis a maga fanyar humorával, tragikomikumával, keleti filozófiákkal is átszőtt anyagával és egy minden bizonnyal felejthetetlen módon kivitelezett űrutazás leírásával igazán kellemes és szórakoztató olvasmány.