Viktor Pelevin: iPhuck10

Ha azt mondom, hogy egy rendőrnyomozóként dolgozó és fizikai testtel egyébként nem is rendelkező algoritmus az általam olvasott szövegnek a lejegyzője, aki/ami emellett egy kis mellékesért a lehető legperverzebb szexuális igények kielégítésére is kész (főleg frissen szabadult és a rendőröket gyűlölő bűnözők, no meg gazdag öreg hölgyek részére), és aki/ami nyomozás és regényírás közben a lehető legnyakatekertebb, ám annál elgondolkodtatóbb filozófiai problémákról is értekezik, akkor a kortárs irodalmat jól ismerő olvasó már tudja, hogy most egy Viktor Pelevin regényről lesz szó. Méghozzá az eredeti kiadás után példásan gyorsan és igényesen magyarul is megjelentetett iPhuck10-ről.

Ahogy az lenni szokott a titokzatos orosz kultszerző esetében, nem a regényében végigfutó nagy történet a lényeg (ami valljuk be, a végéről visszatekintve sem különösebben erős, sem különösebben csavaros), hanem az általa megteremtett, és minden szürrealitásával, minden bizarrságával is a miénkre kísértetiesen emlékeztető világ, valamint az ebben a világban lépten-nyomon felmerülő lételméleti kérdések.

Pelevin szép új világában a mai USA kettészakadt egy zömében rasszista vidéki suttyók által lakott Konföderációra és egy zömében színes bőrűek által lakott Nyugati partra, amiben az elmebetegségig kiterjesztették a PC beszédet és napjaink egyre inkább eldurvuló progresszív gondolkodásmódját. De Európa sem járt jobban: a nyugati részeken hála a korlátlan bevándorlásnak egy összefüggő,  terrorral irányított muszlim Kalifátus jött létre, míg a keleti felében újra Oroszország a legnagyobb erő, amit egy orosz, néger és zsidó génekből kitenyésztett klóncár ural…

Talán már ennyiből is érzékelhető, hogy egy olyan világbaj járunk, ami hihetetlenül leköti az olvasó figyelmét a maga maró humorba hajló groteszkségével, ám ami napjaink folyamatainak jól érezhető és elrettentő folyományaként nagyon is elgondolkodtató jövőképet fest a 21. század elejében élők számára. Ezt a világot mindenütt a Piac (és persze az azt működtető körök) törvényei irányítják, totális a megfigyelés, amit repeső boldogsággal vesznek tudomásul az emberek, és ahol már nem igazán létezik a szexualitás a mai értelemben. Ugyanis egy (valószínűleg) mesterségesen elszabadított vírus hatására az emberek nemcsak, hogy gyermeket nemzeni, ám szexuális életet sem tudnak élni egymással – ám gond egy szál se: erre itt van a lehető legtökéletesebben működő és minden fantáziát megvalósítani képes virtuális valóság, és persze segédeszközként a címadó iPhuck10, a multifunkciós szexrobot.

Ebben a világban veszi bérbe egy titokzatos nő (bocsánat, „herés baba”, hisz itt (?) már ilyen gender is létezik) a csak virtuálisan (?) létező Porfirij Petrovicsot, hogy segítsen neki bizonyos 20-21. század fordulóján létrejött nagy értékű műtárgyak felkutatásában és elemzésében. Miközben olyan alkotások nyomára bukkannak, mint egy különböző obszcén firkákkal telegraffitizett WC-ajtó vagy a „Putyin elrabolja a szivárványt a buziktól” című zseniális festmény (amelyen a félmeztelen, medveháton lovagló Putyin elragadja egy melegfesztiválról a nemzetközi jelképként használt zászlót), a szálak egyre bonyolódnak, és persze kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik.

Persze ezt öntsük nyakon a szokatlan narrációval, ami folyamatosan felhívja a figyelmet az alkotó által használt irodalmi fogásokra, ezzel elidegenítve az egész szöveget. Közben Pelevin (akiről bizonyos körökben elterjedt nézet, hogy valójában egyfajta számítógép vagy mesterséges intelligencia) leplezetlenül kiszól többek között az őt bíráló kritikusoknak a lehető legszókimondóbb formában („A kritikus, aki a szakmájából kifolyólag minden megjelenő könyvet elolvas, a pályaudvari szopóskurvára hasonlít, aki naponta sok különböző polgártársat fogad a fejébe – de nem szívbéli vonzalomból, hanem csak mert ez a munkája”), és persze emellett számtalan szépirodalmi vagy popkulturális utalással él, hogy a végén belefusson a Shakespeare óta legjobb „lenni vagy nem lenni?” kérdés jövőnkre alkalmazott változatába és a regény rendkívül fajsúlyos zárlatába is:

„Az emberek a szenvedéstől próbáltak menekülni azzal, hogy értelmessé váltak – de ez nem teljesen sikerült nekik, mint azt az olvasó is nagyon jól tudja. Szenvedés nélkül nem lehetséges értelem: nincs ok a gondolkodásra és a fejlődésre. Tehát akár futsz, akár nem, a szenvedés úgyis utolér, és bármilyen résen beszivárog.

Ha az emberek önmagukhoz hasonló intelligenciát hoznak létre, mely képes szenvedni, az előbb vagy utóbb rájön, hogy a változatlanság jobb a szenzoros információk megjósolhatatlanul változó, de mindig fájdalommal vegyes áradatánál.

És mit tesz ekkor? Hát egyszerűen kikapcsolja magát.”

Mit mondjak, Pelevin a T után végre újra csúcsformában. Az iPhuck10 az utóbbi idők egyik legjelentősebb és leghumorosabb posztmodern története. Rajongóknak kötelező! A gondolkodni szerető embereknek pedig feltétlenül ajánlott!