Krasznahorkai László: Az utolsó farkas

2020-ban sem maradtunk Krasznahorkai-kötet nélkül, még ha ezúttal nem is egy újdonság került a boltok polcaira, hanem egy régi ismerős – Az utolsó farkas –, új és az életműsorozathoz tökéletesen passzoló köntösben.

 

Ez a 2009-es, egyetlen elbeszélést tartalmazó kötet a szerző pár hetes, ösztöndíjjal is támogatott spanyolországi tartózkodása apropóján született, és az első volt azon rövid, szinte évente megjelenő kiadványok sorában (A Manhattan-terv, Aprómunka egy palotáért, Mindig Homérosznak), amelyek – az életművet összegző Báró Wenckheim hazatéren kívül persze – fémjelezték Krasznahorkai László szempontjából a 2010-es éveket.

 

Az utolsó farkas bár 48 oldal, de mégis mindössze egyetlen, szokás szerint feltartóztathatatlanul áradó mondat, és az egészet, bármiféle bekezdés híján, mindössze vesszők tagolják a mondat- és történetzáró pontig. Ám szerencsére nemcsak emiatt válik letehetetlenné, ugyanis ebben a szomorkás, nyitott és a maga rövidségében is súlyos szövegben szinte tökéletes egyensúlyban áll egymással a gondolatiság és a történet.

 

A sztorit elmesélő figura tipikus Krasznahorkai-hős: egy lecsúszott és a világ, valamint a létezés súlyától összeroppant értelmiségi (maga sem teljesen biztos benne, de talán professzornak is szólították előző életében), akinek nincs semmi értelmes elfoglaltsága azon kívül, hogy naphosszat bolyongjon Berlin utcáin, majd magányosan beüljön egy lepukkant kocsmába, és mesélni kezdjen az ott mosogató, életunt magyar csaposnak.

 

Igaz, jó néhány oldalnak el kell telnie, míg beindul a dolog, ám amikor már mi is ott vagyunk Extremadura elvadult, kietlen tájain az elbeszélőnkkel, ezzel a furcsa, lecsúszott íróval, tényleg letehetetlenné válik a kötet, és mi is az utolsó spanyolországi farkas nyomába szegődünk, és beindul valami kalandos, melankolikus és megfoghatatlan. Névtelen hősünk többek között egy helyi vadőr és egy tolmács segítségével próbálja megfejteni az utolsó farkas történetét, ám ahogy belelendülünk, és egyre újabb és újabb állatok felbukkanásáról és haláláról olvasunk, rájövünk, hogy nincs egyetlen utolsó farkas, csak utolsó farkasok vannak, melyekről mesélni érdemes. A történeteknek és a történetmesélésnek pedig nincs és soha nem is lehet vége, így nem is csoda, hogy ez a címben is szereplő két szó a záró lapokon már nem egy négylábú ragadozót, hanem magát az elbeszélőt jelenti.

 

Ezenkívül külön kiemelném azt is, hogy a szerző ezúttal is gondolkodó felnőttként kezeli olvasóit (persze mindig is így szokta), így a kötet végén, amikor a vadőr még le akarná vonni a tanulságot az elköszönés előtt, inkább csak legyint egyet, és elsétál. Hiszen ezt nem neki kell tudni, hanem nekünk, olvasóknak. Amikor először volt szerencsém ehhez az elbeszéléshez, még napokig gondolkoztam azon, hogy én milyen következtetéseket tudok levonni ebből a szövegből. Ha pedig egy könyv intellektuálisan ennyire megmozgat, az nagyon jó dolog.

 

Azt hiszem, Krasznahorkai László régi-új kötete egyúttal egy tökéletes belépő is az életműbe, ha valaki még nem olvasott volna a Nobel-esélyes alkotótól. Engem mindenesetre második olvasásra is magával ragadott.