Főkép

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy Krasznahorkai László a vaskosabb, asztalt beszakító művek (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, Háború és háború vagy akár a Báró Wenckheim hazatér) helyett kimondottan rövidekkel (Aprómunka egy palotáért, A Manhattan-terv), ám annál sűrűbben jelentkezik. A helyzet most sem változott, ugyanis a legújabb könyve, a Mindig Homérosznak is kevesebb, mint száz oldal.

 

Ez a vékonyka kötet ismét egy olyan összművészeti alkotás, mint volt korábban az ÁllatVanBent, melyben a Krasznahorkai-szövegek Max Neumann komor és fenyegető képeivel álltak szimbiózisban. Ebből a szempontból most sincs változás, hisz ismét a neves német festő képei szerepelnek a kötetben, ám a két művész mellé ezúttal csatlakozik egy harmadik is, mégpedig a fejezeteket bevezető zenéket (?), nyugtalanító zörejeket (?) megszólaltató Miklós Szilveszter, akinek dobszólóit a könyvben is megtalálható QR kódok segítségével hallgathatjuk meg.

 

És hogy egyébként miről szól ez a tizenkilenc fejezet? Egy tipikus Krasznahorkai-témáról, mégpedig a menekülésről. A szöveg központi alakja ugyanis egy nevétől, származásától és múltjától is megfosztott ember, aki a maga világba vetett csupaszságában is csak annyit tud, hogy neki menekülnie kell, mégpedig mindenhonnan, mindenáron. Ki elől? Mi elől? Miért? Tényleg kell? Fogalmunk sincs. A Nobel-esélyes írónál már megszokhattuk, hogy ez a fajta menekülés inkább egy univerzális tapasztalat, egy tipikus 20-21. századi egzisztencialista létélmény.

 

Ez a végsőkig való lecsupaszítás odáig terjed, hogy a könyv nagyobbik fele akár kaphatná a „Kisokos menekülőknek” címet is, ugyanis a lehető legredukáltabb formában (már amennyiben beszélhetünk bármiféle redukálásról ezekkel az óriásmondatokkal kapcsolatban) tartalmaz tanácsokat azoknak, akiket üldöznek, akiknek menekülniük kell bármiféle nagyobb hatalom, fenyegető erő elől. Ezekben a fejezetekben megtudhatjuk, hogyan kell viselkednie a tömegben, hogyan kell összpontosítania a figyelmét, hogyan egyen, igyon és beszéljen az, akit üldöznek.

 

Aztán a befejezéshez közeledve beindul a történet is, amely során (talán) eljutunk Kalüpszó szigetére is, ahol Homérosz szerint maga Odüsszeusz is kénytelen volt megpihenni néhány évre, és ahol talán megnyugodhat zaklatott lelkiállapotú hősünk is.

 

Krasznahorkai szokott precizitással indázó és szuggesztív erejű mondatait újfent ragyogóan kiegészítik Max Neumann képei, és kétségtelenül illenek hozzá Miklós Szilveszter furcsa, ideges és nyugtalanságot sugárzó dobszólói is (még ha ez utóbbiakkal nem is igazán tudtam mit kezdeni).

 

Véleményem szerint Krasznahorkai László megint hozta azt a szintet, amit az utóbbi években megszokhattunk tőle, és bár ezek a kisebb lélegzetvételű alkotások – így a Mindig Homérosznak is – nem érhetnek fel a szerzőt ismertté és népszerűvé tévő nagyregényekhez (felesleges is összehasonlítani velük), de a mostani kötet olyan erővel közvetít egy rendkívül jellemző 21. századi létállapotot (a rettegést és az üldözöttséget), ami érdemessé teszi arra, hogy kezébe vegye bármely irodalomszerető ember, bárhol a világon.