Főkép

Kedves Krasznahorkai László!

 

Ön mindig is egy roppant megközelíthetetlen alkotóként élt a képzeletemben, aki magáról szinte soha sehol semmit, de aki bő három évtizedes pályafutása során mindig olyat szöveget adott ki a kezéből, amit olvasni érdemes. Ezért is örültem meg akkor, amikor meghallottam, hogy a mostani könyvében, A Manhattan-tervben, jóval közelebb engedi magához az olvasóit, mint bármikor korábban, és a már sokak által várt készülő nagy mű – az Aprómunka egy palotáért – keletkezéstörténete mellett az Ön New York-i életének néhány epizódjába is bepillanthatunk.

 

Bár már korábban is olvashattunk Öntől olyan művet (az Állatvanbentet), melynek szövege elválaszthatatlan szimbiózisban állt képekkel (akkor Max Neumann festményeivel), és olyat is, amely egy készülő alkotást harangozott be (a Megjött Ézsaiás alig füzetnyi terjedelemben tudósított arról a Korimról, aki nem sokkal később a Háború és háború – vagy a való élet? – lapjain bolyongott éppen abban a metropoliszban, New Yorkban, ahol Ön is hónapokat töltött a 20. század végén és az elmúlt években is egyaránt), így talán nem is akkora meglepetés, hogy a mostani kötetre egyszerre mindkettő igaz. Ám az olvasónak – engedje meg nekem, hogy így fejezzem ki magam – rohadtul nehéz dolga van, ha meg akar érteni bármit is a készülő mű kapcsán, ugyanis, ahogy Ön fogalmaz, csak arról olvashat, ami „semmi esetre sem” fog szerepelni az Aprómunkában.

 

Bár nem vagyok fényképész, és nem mondhatom azt sem, hogy ezzel a témával valaha is komolyabban foglalkoztam volna, de még így is, már rögtön az első oldalon, az Ön barátjának, a kötet képeit készítő Ornan Rotem fotóinak hatása alá kerültem. És persze nem kellett sok ahhoz sem, hogy megértsem, itt a képek esetében megint csak nem pusztán illusztrációkról van szó, hanem egymást kölcsönösen támogató művészeti ágakról, amelyek csak felerősítik a másik hatását. Mégpedig igazi, hamisítatlan, nagybetűs Művészetről, amit Ön is keresett többek között egy New York-i galériában, ahol ráakadt a nálunk teljesen ismeretlen Lebbeus Woods csodálatos munkáira, miután követte Lowry nyomait, aki követte Melville nyomait, aki éveken, évtizedeken keresztül rótta az utcákat, hogy napi négy dollárból, szürke hivatalnokként tengődjön a totális ismeretlenségben már a Moby Dickkel a háta mögött.

 

Azt írja, hogy az útját eleinte csupa véletlen vezette (szám szerint tizenkettőt említ meg): ha a feleségének nem ajánlja egy közös barátjuk Lowry Lunar Casutic című kötetét; ha egy másik ismerős nem feltételezi Önről, mint Az ellenállás melankóliája szerzőjéről, hogy tökéletesen ismeri Melville-t és a bálnákat; ha egy régi emlék után kutatva nem botlott volna bele a Moby Dick írójának házába New York közepén... és még sorolhatnám. Ám közben érezhetően összeállt Önben valami, a készülő nagy mű, és ezt az olvasó – aki szemei előtt szép lassan, ám annál elválaszthatatlanabbul egymásra kopírozódnak az egyes alakok (a hivatalnok Melville, az alkoholista Lowry, az építész Woods és persze a fáradhatatlanul nyomozó Krasznahorkai) és korok (a 19. század közepétől a 20. század közepén át a jelenig), ahogy kopírozódik egymásra az Ön által írt szöveg és Ornan Rotem képei is – pontosan érzi és tudja. Mint ahogy azt is, hogy a Sátántangó írója sorsközösséget vállal ezekkel az alkotókkal, akik magányosak, bukottak, alkoholisták (akár magyarok is lehetnének!), és akik a maguk művészetével előrébb vitték a világot, mint ahogy – és azt hiszem, ezzel egyetért sok ezer lelkes olvasója – Ön is.

 

Most, hogy már tudjuk, mi az, ami „semmi esetre sem” fog szerepelni a szeptember végén megjelenő új regényében (nem fog benne egy magányos alkotó nap mint nap megküzdeni a Cullman Center elképesztő szabályaival, nem fog rácsodálkozni arra, hogy a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzőjének, Bartók Bélának még csak emléktáblája sincs egykori lakóhelye előtt, és nem fog többet végigsétálni Herman Melville nyomában az egykori amerikai író lakásától a mára már eltűnt vámházig, ahol az éhbérért dolgozott), már csak arra lehetünk kíváncsiak, hogy mi az, ami benne fog – mert ez az, amiről a mezei halandónak jelen pillanatban fogalma sem lehet.

 

Várom az új könyvet türelmetlenül! Addig is maradok őszinte híve:

 

 

 

Tisztelettel "egy magányos, fáradt, érzékeny Olvasó": Bak Róbert