Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Amikor Krasznahorkai László új művel jelentkezik, egyetlen sor elolvasása nélkül is sejthető, hogy valószínűleg az év egyik legjobb könyvéhez lesz szerencsénk. Mivel abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy én már olvastam ezt a művet, azt kell mondanom, hogy az „egyik legjobb” jelzőt máris lecserélhetjük „a legjobbra”. A Mester hozza a tőle elvárt és megszokott rendkívül magas színvonalat.

 

Számomra (és valószínűleg sok más olvasó számára is) külön öröm az, hogy a Báró Wenckheim hazatér ismét egy „magyar” témájú regény (a Sátántangóhoz, Az ellenállás melankóliájához, vagy akár a Háború és háborúhoz hasonlóan), amelynek megjelenését évek óta vártam. Nem mintha tudtam volna róla bármit is, ugyanis meglepően kevés információ szivárgott ki erről a kötetről – én például azt hittem először (még a fülszöveg megjelenése előtt), hogy a sok helyen, sokat emlegetett Melville-kötethez lesz szerencsém.

 

A Báró Wenckheim hazatér egy rövid Figyelmeztetéssel indul: egy névtelen, félelmetes és karizmatikus alak – egyfajta groteszk karmester – intéz szózatot a csendben lapuló zenekarhoz, amelyben felszólítja őket, hogy a pontos és gördülékeny együttműködés érdekében mindenről, a lehető legapróbb és jelentéktelenebb dolgokról is a lehető legrészletesebben, legőszintébben és legprecízebben számoljanak be neki; neki, aki mellesleg úgy is mindent tud, és mindent lát előre. Cserébe nem kínál fel semmi jót, csak fájdalmat és kínt. Itt egy pillanatra úgy éreztem, mintha Mastemann elevenedett volna meg előttem a Háború és háborúból – és, mint később kiderült, ez az érzés nem volt véletlen.

 

A Báró Wenckheim ugyanis Krasznahorkai eddigi pályájának, gondolatiságának, műveinek nagy terjedelmű, gigászi összefoglalója és enciklopédikus összegzése. Visszatérünk a kezdetekhez, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája helyszínéhez, amely nem sokat változott az elmúlt harminc évben, ugyanolyan sivár és reménytelen, mint a ’80-as években; ugyanazok a hol kisszerű, hol nagyszerű, hol visszataszító, hol szeretetre méltó, hol angyali, hol sátáni alakok népesítik be, mint a Kádár-rendszer idején; és ugyanúgy várják a Messiást, aki minden bajra gyógyírt hoz, és aki ezúttal eljön... vagy talán mégsem.

 

Ha már említettem, hogy a Figyelmeztetésben megjelenik egy Mastemannhoz hasonló alak, akkor hozzáteszem, hogy nemcsak az ő alteregójával találkozhatunk, de szinte az összes kisebb-nagyobb szerepet kapó Krasznahorkai hősnek és emlékezetes történésnek is megvan itt a maga 21. századi megfelelője. Megjelenik itt az új Korim és Valuska; Eszter és Eszterné; a rendőrkapitány; Schmidtné és Kránerné; a két magára hagyott, elvadult, de ugyanakkor szeretetre éhes gyerek; rejtélyes gyerekbandák; szótlan, ismeretlen eredetű, káoszt és pusztulást hozó idegenek... Vagy jelenetek és motívumok szintjén a hol esőbe, hol fagyba dermedt vidék; a sok mindent meghatározó vonatút; az egyszerre magasztos és nevetséges Cél, amit még a mindenre pontot tevő halál előtt véghez kell vinni; meg persze egy újabb megrázó temetési jelenet.

 

És mielőtt bárkiben felvetődne, hogy ez így túl erőltetett, vagy túl sok, vagy hogy ez az egész minek, el kell mondanom, hogy minden alak és történés megáll a maga valójában, mégpedig stabilan, két lábbal a felázott talajon. Jelen regény ugyanis messze a leghosszabb is az eddigiek közül, így van idő mindent kibontani, elmesélni, a helyére illeszteni, és ebben a műben kap szerepet messze a legtöbb alak is; egyfajta groteszk karneválba csöppenünk, ahol gyors egymásutánban váltják egymást a különböző emlékezetes figurák, hogy mind (a Figyelmeztetésben szereplő „karmester” parancsára) elmondhassák a magukét. Ez a fajta narráció (egy bekezdés, egy monológ, ismerős lehet a Háború és háborúból) zökkenőmentesen keveredik, mondjuk Az ellenállás melankóliája mindent tudó, mindent látó és mindent értő elbeszélőjének előadásával.

 

És bár a helyszín és az alakok szinte ugyanazok, mint a korábbi „magyar” témájú regényeknél, a Báró Wenckheim mondanivalója mégis olyan aktuális, amennyire csak lehetséges. Míg az első két regény a Kádár-rendszer által megnyomorított, egy szürke diktatúra által uralt, és a kilátástalanság mélyére csúszott embereinek lelki világát mutatta be egy groteszk Messiás-várás tükrében, addig most egy poszt-kádári, már elvileg felszabadult közösség életét, a mindent eluraló, mindenkit meghülyítő, és mindent befolyásoló média tükrében, egy újabb Messiásra várva, akiről ezúttal nem valamelyik kocsmatöltelék, hanem mondjuk a Blikk ad tájékoztatást. Ilyen komoly és tartalmas médiakritikával még nem találkoztam magyar regényben.

 

Azonban minden valószínűség szerint nem az eddig csak apró részleteiben érintett témák miatt fogunk olvasni erről a könyvről a legtöbbet, hanem a miatt a néhány oldalnyi hiperprovokatív szöveg miatt, amely a Magyarokhoz van címezve, és amely túlmegy bármilyen elképzelhető rasszista és általánosító szöveg határán, ezúttal a mi népünkre kivetítve, és amely olyan mértékben képes felhúzni az embert, hogy szó szerint törni-zúzni támad kedve. Azonban ez a rész nem véletlenül került bele, így a minden bizonnyal sok helyen megjelenő fanyalgás és esetleges támadások ellenére vegyétek kézbe ezt a kötetet, és olvassátok el – mert a Báró Wenckheim hazatér a huszonegyedik század első negyedének egyik alapműve lehet.

 

Krasznahorkai egyszerűen tévedhetetlennek tűnik; ugyanolyan erővel és plasztikusan képes egyes jeleneteket ábrázolni, ugyanúgy tud egyszerre aktualitásokról és bibliai párhuzamokról beszélni, és ugyanolyan felejthetetlen alakokat képes megteremteni, mint az elmúlt harminc évben bármikor, miközben indázó óriásmondatainak hatása alól szinte lehetetlen szabadulni: „ … de azért szomorú, szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú, tett még egy-két fát a tűzre, és újra leült a padra a bicerei megálló picike várófülkéjében, és belenézett annak a valakinek szeretettől nedves két szemébe, egy szempárba, mely egy szőrbozótba volt belerejtve, és volt ott még a bozót végén egy farok is, amit most vidáman megcsóváltak, talán nincs is a mi számunkra szomorúbb ennél, Kisdög, én azt hiszem. Ránézett az órájára. 17.01. Ma már lehet, hogy nem is jön erre vonat”.