Főkép

Ambrose Akinmusire (trombita) egy régi-új csillag New York klubjaiban, és egyre inkább terebélyes önálló és közreműködői státuszának köszönhetően a nagyvilág zenehallgatóinak lemezpolcain is. Kísérletező muzsikus, aki színt visz a kiszámíthatóba, viszont picit önismétlően szabadítja fel saját energiáit, legalábbis legújabb kvartett albumán, amelyen érezhetően az a törekvés, hogy egy állandó improvizatív négyes társaságában szülessen meg.

 

Talán éppen ezen személyzeti állandóság az oka annak, hogy a zene dinamikája nem okoz óriási meglepetéseket. Továbbra is az egy kötött (forma), egy (ki)fordított jegyei váltakoznak, mi pedig a hangok hullámhosszán érezzük magunkat többé vagy kevésbé egzaltáltnak. Már a lemez címe is – „Minden érzékeny pillanat gyengéd pontján"– mintha olyan törékeny események sorára készítene fel minket, mint amilyenekből a kurrens mindennapi valóságunk áll – egy mém megfogalmazásában: amit Stephen King ír és amit Stanley Kubrick rendez. 

 

Pedig valójában az album címe egy utazásra utal, amelyet Akinmusire szülővárosába, Oaklandbe, Kaliforniában tett 2016-ban, és amelynek során szemtanúja volt a dzsentrifikáció okozta változásoknak. A Szilícium-völgy terjeszkedése miatt a helyi lakosság jelentősen megváltozott, mert a gyakran elszegényedett lakosokat fokozatosan kiszorították a városból. Ambrose még egy olyan kulturálisan gazdag közösségben nőtt fel, amely mára Oaklandben felismerhetetlenné vált, és ami egy olyan vészhelyzetet jelent neki, ami a nagyvárosok sok fekete közösségét sújtotta szerte az Egyesült Államokban. 

 

Az album tizenegy Akinmusire-szerzeményt tartalmaz, Sam Harris zongoraművész, Harish Raghavan bőgős és Justin Brown dobos társaságában, valamint az albumon vendégszerepel Genevieve Artadi énekes és Jesus Diaz ütőhangszeres is.

 

Egy másik friss Blue Note kiadvány az egyre nagyobb nevet szerző Gerald Clayton zongorista korongja, egy koncertfelvétel, egyenesen a New York-i Village Vanguardból. Clayton egy holland, fiatal művész, aki az Államokban folytatott zenei tanulmányai során olyan nem kisebb nagyságtól is tanult, mint Kenny Barron. A neves művészek sorát, akikkel élőben vagy stúdiófelvételeken a későbbiekben is együttműködött, hosszan lehetne sorolni, mégis, Clayton munkásságának karakterét elsősorban a saját generációjának nagyságaival rögzített anyagok definiálják.

 

De úgy érzem, a saját neve alatt jegyzett felvételek valahogy mégsem tudnak önnön erejüknél fogva meghatározóvá válni, pedig ezen a koncerten is a rendkívül keresett és kedvelt, nagyszerű Marcus Gilmore dobol, vagy a lehengerlő alt szaxofonos, Logarn Richardson fúj Walter Smith III tenorja mellett, Joe Sanders bőgőjátékával. Nagyon sokszor kell meghallgatni a korongot ahhoz, hogy a jól ismert frázistengerekben és a hangszerek talán túlzottan kiegyensúlyozott dinamikájában örömet leljünk, és hogy ebben a homogén halmazban egyáltalán felfigyeljünk a két zongoratrió darabra, amelyek igazán lelket töltenek az albumba.

 

Az egyik Bud Powell „Celia" darabja, amivel a trió igazán beindítja a rakétákat és életre hívja a klub hőskorának a képét: vágni lehet a füstöt, maga Powell ül a zongoránál, felszabadultan, szünet nélkül játszik, és úgy lakja be New York egy szűk terét, hogy az később egy zenei nyelvet határoz meg szerte a világban. Ehhez képest, amikor a következő témán visszatérünk a jelenbe, Clayton „Rejuvenation Agenda" nemhogy nem fiatalít meg bennünket, hanem formákra játszott, lapos maszatolásnak hangzik, a rengeteg futamból nem születik valami igazán húzós és konkrét.

 

Később viszont a „Body and Soul" trió előadásában van valami olyan kellem és báj, ami szinte minden eddigi vélt vagy valós hiányt felülír, amiben ráérzünk egy picit, hogy miért is nagyszerű zongorista Clayton, hiszen egy ilyen régi sztenderdet ennyire énekszerűen játszani – José James hangját szinte halljuk susogni a fülünkben – remekbe sikerült előadás.

 

Sokat taglalt és vitatott kérdés, hogy a fiatalabb jazz generációk körében miért hallatszik gyakran annyira természetesnek és elfogadottnak az (ön)imitáció, amire nem tudom a pontos választ, hiszen nem gondolnám, hogy ne törekedne minden művész a saját hangját megtalálni. Viszont látszólag vannak, akiknek ez jobban vagy gyorsabban sikerül, és vannak, akiknek nem – vagy egyszerűen csak több időre van szükségük.

 

Ambrose Akinmusire: On the Tender Spot of Every Calloused Moment

 

Előadók:

Ambrose Akinmusire – trombita

Sam Harris – zongora 

Harish Raghavan – bőgő 

Justin Brown – dob

 

1) Tide of Hyacinth

2) Yessss

3) Cynical Sideliners

4) Mr. Roscoe (Consider the Simultaneous)

5) An Interlude (That Get' More Intense)

6) Reset (Quiet Victories & Celebrated Defeats)

7) Moon (The Return Amplifies the Unity)

8) 4623

9) Roy

10) Blues (We Measure the Heart with a Fist)

11) Hooded Procession (Read the Names out Loud)

 

Gerald Clayton: Happening: Live at The Village Vanguard

 

Előadók:

Greald Clayton – zongora

Logarn Richardson – alt szaxofon

Walter Smith III - tenor szaxofon

Joe Sanders – bőgő

Marcus Gilmore – dob

 

1) Patience Patients

2) A Light

3) Celia

4) Rejuvenation Agenda

5) Envisionings

6) Body and Soul

7) Take the Coltrane