Főkép

Wolfgang Muthspiel korunk egy olyan bécsi gitárosa, aki szinte mindent elért, ha abban mérjük valakinek a teljesítményét, hogy mekkora nevekkel játszott már korábban vagy játszik rendszeresen. Az ECM atyja, Manfred Eicher által összeállított szupercsapatával is már másodszorra vonult stúdióba, minimális változtatással a Rising Grace albumon található társakhoz képest. Az új felállásban Eric Harland váltja Brian Blade-et dobokon, amit aligha hívhatnánk minőségveszteségnek, még akkor sem, ha Blade-et olyannyira is szeretjük. Valójában Harland plusz energiákat jelent ennek a kvintettnek, szeret nemcsak az elképzelt hangképbe illeszkedni, hanem azt mintegy állandóan kérdőre vonni, a társakat egyfajta ritmikus követelődzéssel inspirálni.

 

Muthspiel kompozíciói némileg érettebb formát mutatnak, és jót tesz az összképnek a több szabad tér, amelyet azonban változékony hatékonysággal töltenek meg tartalommal, kevésbé sikeresen például a „For Django” darabon. Itt szerintem már rögtön az album elején bántóan érezhető egy markáns elképzelés hiánya Muthspiel játékában, ami inkább egy amolyan időtlen merengéssé merevül. Persze amint korunk egyik nagyszerű free munkáiról is ismert fiatal trombitása, Ambrose Akinmusire kerül előtérbe – akinek új szóló korongja, Origami Harvest szintén októberben kerül kiadásra –, a forma megtelik ötletekkel, de ebből a céltalan bolyongásból még a zongorázás nagymestere, Brad Mehldau is csak változékony hatékonysággal tudja megmenteni a muzsikát. A „Descendants”-ban például éppen sikerül, csodálatos harmónia- és dallamérzékenységének köszönhetően, hogy aztán Harland dinamikája még több életet vigyen játékukba.

 

 

A „Clearing” zongoranyitánya a címmel és a hosszas zongora-dob duó játékosságával elkezdi kitisztítani a muzsikát, mintha a kötelező szépelgést félretévén ezen a ponton azt mondták volna mindannyian, hogy akkor most már alkossunk is valamit. Akinmusire és Larry Grenadier bőgőn zseniálisan kapcsolódnak, és most maga Muthspiel is akusztikus gitáron, amolyan ötödik elemként, az improvizáció derekán. Végre azt érezzük, hogy történik valami, mintha az eddigi frusztrált üresség most törne szét, és persze megint Mehldau az, aki olyan harmóniákat dob be a végén, amelyek tükrében a zene mintegy önmagára reflektál.

 

Az album egyetlen vendég szerzeménye, a Mehldau által írt „Blueshead”, amely voltaképpen egy amolyan jam-session darab: mindenki rázhat az albumot záró dob-akusztikus gitár (Panorama) meditatív mélységei előtt. Ez a legutolsó duó viszont egészen remek, megunhatatlan hangtér, amit nem győzünk újra és újra bejárni. Muthspiel már több korongot is rögzített duóban Brian Blade-del, és retrospektív úgy tűnik, hogy a duó muzsikálás közös tanulásának eredményei ebben a témában összpontosulnak – Blade ébresztette rá, hogy nem kell feltétlen kifejeznie gitárján a basszus szólamokat, hiszen ez egy duó, a zene már implikálja azokat, Harland pedig most szüretelhet.

 

Vegyes eredmények vegyes benyomásairól írtam, de egy állandó tapasztalat tükrében. Bármilyen album sikerét általában a mögötte húzódó elgondolás erőssége határozza meg, amelynek hiányában az eredmény egy picit olyan, mint a kockapóker: hiába van több ász a pohárban, esetleges, hogy mit dobunk.

 

Előadók:

Wolfgang Muthspiel – gitár

Brad Mehldau – zongora

Ambrose Akinmusire – trombita

Larry Grenadier – bőgő

Eric Harland – dobok

 

Elhangzó szerzemények:

1) Where the River Goes

2) For Django

3) Descendants

4) Clearing

5) Buenos Aires

6) One Day My Prince as Gone

7) Blueshead

8) Panorama