Főkép

2019-ben, a hetvenes Vajda Ilma megrögzötten rója egyik hosszt a másik után az árpádharagosi uszodában, és közben emlékezik. Minden hossz egy fejezet, minden fejezet egy év, és minden év mindössze három (nagyritkán négy) oldalon elmesélve, kiragadott pillanatképekben, egy élet szilánkjaiként. Így, ebben a nem mindennapi formában épül fel Szilasi László legújabb regénye, a Kései házasság, egy nem mindennapi szerelem (?), függőség (?), kapcsolat krónikája.

 

Vajda Ilma ugyanis egy fél évszázadon át különösebb megingások vagy kételkedés nélkül kitartóan szereti azt a Gavenda Pétert, aki fiatal és sikeres sportolóként előbb semmi jelentőséget nem tulajdonít a nőnek (Ilma csak egy a számtalan kalandja közül), ám az évtizedek során mégis egyre közelebb kerül hozzá érzelmileg is, hogy végül beteljesüljön még a cím által ígért kései házasság is.

 

Az eseményeket végig a nő nézőpontjából látjuk, és alig olvashatunk egy-két részletet, már ugrunk is a következő évre. Szilasi tehát egy kimondottan nehéz elbeszélői technikát választott, melyben esély sincs arra, hogy kialakuljon egy-egy igazi történetszál (ilyen kevés oldal nem elég egy novellához), és így e nélkül kellett elérnie, hogy az olvasót mégis érdekelje ennek a két roppant különböző embernek a kapcsolata – de becsületére legyen mondva, gond nélkül megoldotta.

 

Évről évre megyünk együtt a két (ha őszinték akarunk lenni, akkor igazából egy) szerelmessel, és ahogy alakul a sorsuk, kapcsolatuk, a külvilág és a történelem is folyamatosan betekint Árpádharagosra, hol a holdra szállás, hol Richter Richárd késes ámokfutása, hol pedig, mondjuk, a szovjet csapatok kivonulása képében. Bár itt-ott némileg erőltetettnek hatottak, de összességében tetszettek ezek a történelmi részletek és az, amilyen módon ezek a világ vagy országos jelentőségű események beszüremkedtek és eltörpültek Ilma és Péter története mellett.

 

Bár olvasás közben némileg szkeptikus voltam, hogy teljes mértékig sikeres és működőképes lesz-e ez a kötet, de a végére egyértelműen bebizonyosodott, hogy igen, az lesz. Véleményem szerint így ez a kisregény lett talán Szilasi eddigi legjobb munkája. Ez idáig nagyon úgy tűnik, hogy 2020 a kisprózák vagy a kimondottan rövid részletekből felépülő regények éve lesz a magyar alkotókat tekintve – gondoljunk csak Nagy Gerzson Délután Apámmal, Nádasdy Ádám A szakállas Neptun, Kötter Tamás Férfiak fegyverben vagy Kálmán Gábor A világ legvidámabb embere című munkáira –, és ebbe a sorba tökéletesen illik a jelen kötet is.

 

Szilasi regénye egy jól átgondolt, egyedi felépítésű és szinte hiba nélkül működő alkotás, amely képes bemutatni egy szerelem / függés / kapcsolat patológiáját, a mindenkori ember életútját a fiatalságtól a középkorúságon át az elmúlásig, illetve egy folyamatosan változó Magyarországot, valamint az ebbe vetett embereket, és mint ilyen, természetesen nyugodt szívvel ajánlandó kategória.