Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere

„Tárcát általában megrendelésre és határidőre ír az ember” (nemcsak én állítom ezt az evidenciát, hanem Kálmán Gábor is a nemrég megjelent könyvében), ráadásul gyakran valamilyen céllal vagy valamilyen alkalomra. A világ legvidámabb embere tárcái azonban nem ilyenek, itt nincsenek célok, nincsenek okok, nincsenek hátsó szándékok. Viszont, ha nincs se cél, se ok, se hátsó szándék, akkor mi maradhat? Hát az, aki írta őket. Na, ebben baromi erős ez a kötet: a folyamatosan, több év alatt megírt tárcák roppant plasztikusan rajzolják meg egy harmincas éveiben járó, felvidéki származású, jobbára melankolikus hangulatú fiatalember életét, ami – persze az általa elmondottak univerzalitásának is hála – bizonyos értelemben az egész korosztályának (korosztályomnak) is egyfajta lenyomata.

 

Általában a már tudott információk folyamatos ismétlődése nem szokott jót tenni egy kötetnek, de itt minden visszatérő dolog – a szürke, szocialista gyermekkor az egykori Csehszlovákiában; a Magyarországra költözés és az egyházi iskolában való kollégiumi élet; a nagy-nagy szerelem (na meg persze a kisebbek); az első munkahelyek, a költözések, majd az ezt követő beilleszkedési kísérletek, vagy magányos periódusok stb. – egyre határozottabb kontúrral rajzolja meg az író alakját, akire egyre inkább hajlamosak vagyunk ismerősként tekinteni, minden egyes újabb 1,5-3 oldalas szövegben. Persze lehetne kérdés, hogy ez most mennyire egyezik meg a valódi Kálmán Gáborral, de én nagy tétben fogadnék arra, hogy a lehető legközelebb áll hozzá...

 

 

Az, hogy valaki képes egy ennyire plasztikus, megfogható és hihető (ön)portrét készíteni, én azt mondom, tényleg ritka, annyira egyben van így ez az egész. Azt azért az eddigi könyvei alapján is lehetett sejteni, hogy Kálmán Gábor nem azért ír, mert mondjuk elemezni akarja a jelenlegi közéleti viszonyokat, vagy mondjuk degeszre akarja magát keresni, hanem azért, mert számára ez létszükséglet. Ez süt minden egyes lapról ebben a vékony kis könyvben is. Miközben ezt konstatáljuk, kapunk apró életképeket a felvidéki gyermekkorból, a budai utcákból és kávézókból, a szeretett Vízivárosból, vagy megtudhatjuk hogyan vetődött el a szerző Jászberényi Sándorhoz Egyiptomba, vagy éppen a -30 fokos fagytól sújtott Kazahsztánba, és erre is csak azt tudom mondani, hogy ezek a pillanatok mind-mind nagyon el vannak találva. Mint ahogy maga a narráció is. Lehet, hogy eleinte kicsit furcsa, ahogy egyik bekezdésből a másikba mekkorákat ugrunk, milyen utakat járunk be pár oldal alatt, de végül minden a helyére kerül.

 

 

Azt tudom mondani, hogy A világ legvidámabb embere eddig az egyik legjobb idei magyar megjelenés, egy olyan gyűjtemény, amely egyszerre melankolikus és szórakoztató, amiben vannak jó meglátások, életképek, amiben épp annyira és olyan fajsúllyal jelennek meg 21. századi problémák, hogy azokat még elbírja a tárca-forma. Szerintem ebből a kötetből sikerült kihozni a maximumot.