Azzal a gondolattal kezdtem bele az írásba, hogy legyőzzem a halált – Jón Kalman Stefánsson interjú

Jón Kalman Stefánsson az október 10-13. között megrendezésre kerülő Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár egyik díszvendége lesz. Először 2018-ban, a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon járt Magyarországon, akkoriban jelent meg a Typotex Könyvkiadónál A halaknak nincs lábuk című regénye, mi ennek alkalmából ültünk le vele beszélgetni. Azóta megjelent a Jelenkor Kiadónál a Menny és pokol című trilógiája is.

Szabó Dominik interjúja; a fordításban Patat Bence és Karl Jóhann Bjarnason működött közre. Külön köszönettel tartozunk továbbá Bak Róbertnek és Vörös Eszternek.

 

Költőként kezdte pályafutását, elsőként verseskötetei jelentek meg – mi változott, miért tért át prózára?

 

Először három verseskötetem jelent meg, és folytatni is akartam, de az írás olyan, amiről nem maga dönt az ember, hanem az írás dönti el, mikor kell elkezdeni. Belülről jött a parancs, hogy regényt kezdjek írni, nem választás volt, hanem így kellett tennem.

 

Nemrégiben láttam több izlandi rövidfilmet is, és mindegyikben volt egy olyan közös vonás, ami a regényében is hangsúlyos elem: az emberek nem tudnak beszélni az érzelmeikről, nem tudnak olyan nyitottan kommunikálni. Ön szerint ez valamilyen izlandi társadalmi probléma?

 

Valahogy jellemző ránk, hogy nehezen fejezzük ki az érzelmeinket, ami régebben még inkább igaz volt. Látni például az izlandi nemzetségi sagákban, a régi irodalomban, hogy az érzelmekkel nem foglalkoznak. Az egyik magyarázat a hideg lehet, és hogy délebbre, illetve enyhébb időben az emberek nyitottabbak. Közelebb mennek egymáshoz. Mi megszoktuk a hideget, nagyon beöltözünk, és az emberek között mindig több réteg ruha van. Egyáltalán nem jutunk el a másik emberig. És így bezárjuk a szívünket. Ez nekünk, embereknek rossz, de számunkra, írók-költők számára remek dolog, könnyű olyan emberekről írni, akik nem fejezik ki az érzelmeiket.

 

Mi itt Kelet-Európában valahogy úgy képzeljük el Izlandot, hogy a háborgó óceán és a vulkáni tevékenységek miatt az ország nagyrésze veszélyes, és mintha ez valamilyen módon meghatározná az emberek gondolkodásmódját, mentalitását is. Ki lehet, ki kell lépni valahogyan ebből a furcsa gondolkodásmódból?

 

Izland időjárási és természeti szempontból is olyan, hogy az erők állandóan hatással vannak ránk. Azt hiszem, az időjárás bennünket jobban formált, mint más népeket, mivel ezer éven keresztül az volt a fontos, hogy kibírjuk, túléljük. Azért volt ránk hatással, mert olyan környezetben volt az otthonunk, amely folyton meg akart ölni bennünket. Az izlandi természet élő, mindig érezni az erejét. Negatív és pozitív értelemben is. Ha ilyen természet közelében él az ember, akkor hatással van a gondolkodására és a világlátására is.

 

Említette, hogy az élet nagyon sokáig nehéz és veszélyes volt, de manapság, a modernebb Izlandon valamivel talán könnyebb már az élet – ezzel együtt változik a gondolkodásmód is? Ha igen, akkor milyen irány az, ami felé a modernebb Izland halad?

 

Mi is változunk, és az izlandiak például a Facebookon keresztül kifejezik az érzelmeiket, sokkal nyitottabbak, mint korábban, de időbe telik az ezer éven át kialakult jellemet megváltoztatni. De azt hiszem, ezek csak felszíni változások, továbbra is ugyanolyan búskomorak és magányosak vagyunk, és leginkább az irodalomban, a zenében és a fociban tudunk kibontakozni. Ahhoz, hogy egy izlandi teljesen megnyíljon, két sör kell, vagy a fociról kell elkezdeni beszélni.

 

A 21. század legalább részben a skandináv irodalom előretöréséről is szól, nemcsak a krimikben, hanem a fajsúlyosabb szépirodalmi alkotásokban is egyre többet halljuk a skandináv, köztük az izlandi szerzők nevét is. Ön szerint mit láthatnak másképp a skandináv szerzők, amitől ennyire népszerűek és érdekesek lesznek a világ többi részében is?

 

A maiak? Sokszor csak a véletlenen múlik, melyik irodalomra figyelnek fel, gyakran például attól függ, mi jelenik meg németül. Mindig valami újat keresünk, valami újra van szükségünk, hogy feldobjuk a hétköznapokat. Nagy kérdés, mely szerzők emelkednek ki, rengeteg figyelemre méltó író van. Az északi irodalomnak szilárd hagyománya van, sok a jó szerző: nálunk Halldór Laxness, a norvégoknál Knut Hamsun, a svédeknél August Strindberg. Ezen a sziklán állunk. Ezzel együtt a norvég irodalom egészen más, mint az izlandi, az izlandi pedig egész más, mint a svéd. Az viszont kár, hogy verseket nem fordítanak, északi verseket, mivel minden a versekkel kezdődik és végződik.

 

Térjünk vissza A halaknak nincs lábuk című regényre. A regény szereplői rengeteget foglalkoznak a halállal. Mit gondol, lehet boldogan élni annak tudatában, hogy egyszer meghalunk?

 

Azzal a gondolattal kezdtem bele az írásba, hogy legyőzzem a halált. Minden egyes könyvem, minden egyes mondatom így vagy úgy arra irányul, hogy szembenézzek a halállal. Egyrészt azért, hogy megpróbáljam legyőzni, másrészt azért, hogy megértsem, mi is a halál. Mindig azzal a meggyőződéssel kezdek írni, hogy amikor lezárom a történetet, a könyvet, akkor sikerült választ találnom arra a kérdésre, mi a halál, mi vár bennünket a halál után, van-e élet a halál után, satöbbi. Mindig erre keresem a választ. Az, aki megérti a halált, aki érzi a halált a vérében, az többet és forróbban él meg az életből. A halál elleni legjobb fegyver az, ha teljes, egész életet élünk, minden egyes másodpercben. Az irodalomnak hozzá kell segítenie bennünket az élethez, hogy többet és jobban éljünk belőle, és feltüzeljen bennünket.

 

A regény főhőseire jellemző, hogy mindannyian nagyon sokat foglalkoznak a múltjukkal, illetve talán még pontosabb úgy mondani, hogy nagyon kihat rájuk a múltjuk. Ön szerint lehetséges szakítani azzal, ami elmúlt?

 

Nem. Azt hiszem, hogy a népek és egyének is gyakran megpróbálnak megszabadulni az életük terhétől, de csak akkor jutunk tovább, ha ismerjük a múltunkat, a személyeset és a népünkét egyaránt. Aki nem ismeri a múltját, az eltéved a jövőjében. A jövő válaszai is a múltban keresendők. Fontos visszanézni, a jelenben kell élni, de a múltban is jelen kell lenni, ezeket nem lehet különválasztani. Számomra a múlt és a jelen egy és ugyanaz. Egyetlen pillanat.

 

Nagyon izgalmasnak találtam a regénynek a kicsit abszurd, de mindenképpen nagyon erős humorát, legyen szó akár az egyes fejezetcímekről, akár a cselekmény adott pillanatairól. Jól sejtem, hogy Ön olyan ember, aki még a legnehezebb szituációknak is meglátja a derűsebb oldalát?

 

Akinek nincs humorérzéke, annak nyilvánvalóan rossz. A humor az, ami segít az életben. Akinek nincs humorérzéke, az nem érti az életet. Ez csak úgy jön magától, amikor ír az ember. Ez az én életfelfogásom is. A bánatban is észre kell venni a mulatságosat, és a hétköznapokban a nevetségeset. Gyakran elfelejtjük, hogy az élet alapvetően mennyire abszurd, és úgy vesszük, hogy minden természetes. A műveimben ezt is megjelenítem. Ezért a fasizmus humortalan, embertelen. A fasizmus és a halál elleni legjobb védelem a humor.

 

 

2017-ben felkerült a nemzetközi Man Booker-díj longlistjére. Mennyire tudják motiválni a díjak?

 

Mosoly fog el, ha megtudom, hogy valamilyen díjat vagy elismerést kapok, vagy felkerülök egy listára, vagy ilyesmi. Mosolyog a szívem. Nem érint meg nagyon, mivel az írás iránti vágyam annyira erős, hogy az ilyesmi sem nem zavar, sem nem befolyásol. Csak a szívem mosolyog.

 

Az utolsó kérdésem is a díjakhoz kapcsolódik, mert nemrégiben felröppent a hír, hogy a Nobel-díj legesélyesebb jelöltjei között van egy izlandi író is – meglepné, hogyha Ön lenne az?

 

Nem is gondolok rá. Említették a nevemet, de ha elkezdenék rajta gondolkodni, akkor abbahagynám az írást. Lesz, ami lesz. Ha megtörténne, vennék egy jó üveg single malt whiskyt és innék egy jót.