Főkép

„Így van ez, a nagy fényesség mély árnyékot vet, a nagy örömben pedig valahol mindig ott van a nagy boldogtalanság; úgy tűnik, az emberi boldogság mindig a penge élén táncol. Az élet egyszerű, az ember azonban nem az; amit az élet nagy rejtélyének nevezünk, az nem más, mint a lelkünk bonyolult gubancai és sötét erdeje.”

 

Az élet egyszerű. Egyik napról a másikra létezünk, eszünk, dolgozunk, alszunk – mindegy, hogy a messzi Izlandon egy halászbárkában vagy a budapesti forgatagban, valójában nincs különbség. Nem kell hozzá erőfeszítés és nem kell hozzá gondolkodni: ha korog a gyomrunk, eszünk, ha fáradtak vagyunk, alszunk. Nincs ebben semmi bonyolult. Csupán maga az élet, a maga banális egyszerűségében – aztán a halál, ami épp ilyen kevéssé rendkívüli. Egy rossz pillanat, egy elfelejtett, létfontosságú dolog, és már be is következett a legrosszabb. Akármit is szeretnénk belelátni, akármennyire is küzdünk, hogy valami csodával, varázslattal, nagyszerűséggel, céllal ruházzuk fel, az élet egyszerű.

 

Az ember azonban nem az. Ebben a végtelenül természetes életben ugyanis ott rejtőzik ez a hihetetlenül összetett, soha nem nyugvó, állandóan vágyakozó lény, az ember. Aki nem hajlandó semmit elfogadni, aki nem tud megállni, megnyugodni, hanem mindig tör előre; aki az evés és az alvás között szeret, gyűlöl, örül, haragszik, vágyakozik, kételkedik; aki érzelmeivel mindent összezavar, akiben olyan mélységek lakoznak, hogy azt megismerni vagy feldolgozni lehetetlen. Aki teremt és rombol, aki értelmet keres és sosem pihen meg ebben a folyamatban. Aki az utolsó leheletéig próbálkozik – és ez annyira csodálatos, annyira elképzelhetetlen, hogy talán elhinni sem lehetséges.

 

De hogy fér meg egy ilyen egyszerű életben egy ennyire bonyolult lélek? Hogy lehet az, hogy az ember inkább dacol a világ ellen, de csak azért sem nyugszik meg? Mi adja azt az erőt, hogy felvállaljuk ezt a harcot, hogy örökké küzdünk az élet egyszerűsége ellen? Feladhatnánk. Kiülhetnénk a hóviharba, hogy másnap csak a fagyott testünket találják meg. Egyszerűbb lenne? Persze – de mégsem tesszük, csak haladunk előre, megéljük egyik nap után a másikat, újra és újra próbálkozunk, újra és újra kapcsolatba lépünk a többi emberrel, pedig tudjuk, hogy mindez csak bonyolítja a dolgokat. Félünk, remegünk, és közben talán egyszer-egyszer megrezdül valami bent, ami erőt ad. Az élet bár elviselhetetlen, mégis ragyogó – Jón Kalman Stefánsson pedig ezer oldalon keresztül mesél minderről.

 

Cormac McCarthy fogalmazta meg egyszer, hogy az igazi irodalom az élet és a halál kérdéseivel foglalkozik, márpedig ezen mérce alapján a Menny és pokol-trilógia igazi, nagybetűs irodalom: háromkötetnyi szenvedés és vágyakozás, öröm és bánat, varázslat és fájdalom a fagyos tenger és a vakító hó birodalmában. Gyakorlatilag nincs is értelme a különálló kötetekről beszélni, a trilógia egyben egy óriási gondolati egység (nagyon szimpatikus, hogy a Jelenkor Kiadó is egyszerre jelentette meg a három részt), amit legfeljebb csak lélegzetvételnyi szünetek darabolnak szét. Eredetileg én is szellősebben szerettem volna olvasni, ám ha már egyszer belemerültünk Izland lelkébe, képtelenség kiszakadni onnan.

 

Főszereplőnk a fiú – csak így, egyszerűen, név nélkül, hiszen bárki, bármelyikünk lehetne. Fiatal kora ellenére halászként dolgozik, bár nem éppen neki való ez a nehéz munka, a kemény és durva férfiak világa. Szülei azt szerették volna, ha megismerkedik a világ csodáival, az irodalommal, a költészettel... így aztán Bárður barátjával még a halászemberek közé is elviszik John Miltont. Követjük a fiút azokban az éveiben, amikor a világ és a többi ember egyszerre tűnik varázslatosnak és mégis nagyon riasztónak – fagyban, hóviharban, hegyen és tengeren, miközben járja Izlandot, megismer embereket, és megtanul valami létfontosságút az irodalomról. Keresi az élet lényegét, és mi is vele keressük, a végére pedig talán megértünk valamit életről, halálról, szerelemről; mennyről és pokolról.

 

Nem a nagy felismerések trilógiája ez, de hát ebben is hasonlít az életre. Komótosan haladunk előre, csordogálnak a lapok, érezzük a jeges szél dermesztő hidegét, és közben elmélkedünk mindarról, ami érdekes lehet az életben. Nagy kérdésekről és kevésbé fontos témákról. Az irodalomról, a szerelemről, az emberi lényekről, akik annyira bonyolultak, hogy rengeteget lehet róluk gondolkodni. Néha nevetünk, néha sírunk, ezek az emberi sorsok hatnak ránk – Stefánsson egész élettörténeteket mesél el pár oldalban, egészen szívfájdító módon. A fiú szemén keresztül meglátjuk a szenvedést az izlandiak életében, különösen a nők sorsában, akikről általában kevesebbet lehet hallani.

 

Mindezt olyan lírai nyelven elmesélve, amit én már az első magyarul megjelent regényében is csak csodálni tudtam. Ezúttal Egyed Veronika fordításában érkeznek ezek a hol finoman humoros, hol mélyen megrendítő sorok, alkalmanként a giccs határán egyensúlyozva, de még éppen olyan költőien, hogy az embernek kedve lenne megjegyezni a mondatokat, hogy néha fel tudja idézni, amikor valami fontosat kell mondani az életről. Érdemes őket ízlelgetni, hozzájuk lassulni, vissza-visszatérni, hogy emlékeztessenek, micsoda remekműveket is lehet ezen a világon olvasni. Mert a Menny és pokol-trilógia bizony remekmű: az a fajta irodalom, ami még évek elteltével is az eszedbe jut, ami sokkal mélyebb nyomot hagy, mint azt elsőre hinnénk.