Főkép

„A napsugarak sem győzhetik le, még kevésbé a szép szavak, mint a szivárvány vagy a szeretet, ezeket dobhatjuk is ki, annyira hasznavehetetlenek. A halál mindenek kezdete.”

 

„A halál, az isteni érvelés kudarca, úgy keletkezett, hogy Isten, talán kétségbeesésében, mivel a teremtés pasziánsza csak nem akart kijönni, összevegyítette a kegyetlenséget a kínzó hiánnyal.”

 

Legszívesebben csak idézeteket írnék ehhez a könyvhöz. A regény szinte minden oldala, minden bekezdése, minden mondata rejt magában valamit, ami különlegessé teszi, én pedig valószínűleg úgysem fogok tudni semmit átadni abból a tömény költőiségből, ami ezt a kötetet jellemzi. Akkor már jobban járnánk az idézetekkel, Patat Bence varázslatos tolmácsolásában Jón Kalman Stefánsson szavaival, szentenciaszerűen vagy éppen burjánzóan, soha véget nem érően hömpölygő gondolataival, gyönyörű képeivel, amelyeknek köszönhetően már az első oldalaktól kezdve olyan érzés kerít a hatalmába, mintha egy különösen heves vihar közepén az eresz alól figyelnénk Izland vad és zabolátlan vidékét, az elemek tombolását, és közben hallgatjuk Jón (vagy Ari vagy hát valaki) meséjét az elmúlt évszázadokról, életről és halálról, Istenről és szeretetről...

 

Volt egyszer egy fiú és egy barátja, Ari. Még igen fiatalon Izland dél-nyugati csücskébe, egy Keflavík nevű városkába költöztek, hogy ebben a nem túl nagy halászvárosban nőjenek fel. Ari ide tér vissza a koppenhágai könyvkiadói időszak után, ami egy válás után következett, ami előtt egy boldog család is létezett, ami előtt már a hetvenes-nyolcvanas években járunk, Ari költő és halfeldolgozó és szerelmes, tele ifjú korának csalódásaival. Előtte pedig ott van az apja, akivel sosem találta meg a közös hangot, meg az anyja, meg a nagyszülei, Oddur és Margrét, a híres halász és felesége, akiknek az élete Norðfjörður sziklás partjainál is rejtett annyi vágyat, szerelmet, bánatot, egyhangúságot és meg nem értést, mint Arié.

 

Rajtuk keresztül ismerjük meg Izland bő száz évét, Norðfjörðurt régen, Keflavíkot a hetvenes-nyolcvanas években, valamint ma – a városokon keresztül pedig magukat az embereket, akik így vagy úgy, de élni próbálnak Izlandon. Izlandon pedig mintha mindig a halált juttatná az ember eszébe, mintha mindenkinek az élete szakadatlan várakozás lenne arra, hogy végre szemtől szembe találkozzanak a halállal. Addig pedig próbálják megtalálni azt a pillanatnyi boldogságot, ami majd az élet vége felé visszanézve örömmel töltheti el őket, ami az egésznek értelmet adhat – miközben pillanatok alatt évek múlnak el, a kezdeti lángolásból csupán ki-kihunyó parázs lesz, mint mindannyiunk életében. Nincsenek nagy csodák és óriási meglepetések, csak az érzelmek, tettek és gondolatok mindenre kiterjedő hálója, amit olyan olvasni, mintha mi is megélnénk ezeket az életeket.

 

Stefánsson nyughatatlan, mindent látó, mindent ismerő elbeszélője folyton elkalandozik, ki-kiszólogat, elmélkedik, mialatt mesél. Ennek a bő háromszázötven oldalnak a cselekményét alig pár mondatban össze lehetne foglalni, de ez mégsem adna teljes képet a regényről: ahhoz tényleg minden mondatra szükség van. Stefánsson megragadó, szuggesztív tájleírásaira, ugrándozó gondolataira, melyek valahogy mindig vissza-visszatérnek az élet és a halál legnagyobb kérdéseihez, varázslatos mondataira a szereplőkről, akik megelevenednek a lapokon, tele örömmel és bánattal. Próbálom kikerülni a költőiség szót, de egyre kevésbé tudom: Stefánsson prózája iszonyúan tömény, néha egy-egy félmondatban annyit mond, mint mások oldalak alatt, máskor meg csak áradnak és áradnak a mondatok, mint az óceán, aminek sosincs vége, mi pedig alámerülünk ebbe a kavargásba, és talán sosem akarunk kiszakadni onnan.

 

De nem csak végítélet, halál és fájdalmas költészet ez a regény, van benne annyi abszurditás, annyi humor, annyi könnyedség is, amit csak a legnagyobbak képesek ilyen szépen vegyíteni a tragédiával. Már a cím, A halaknak nincs lábuk, is annyira különleges, hogy meg sem lepődünk a döbbenetes fejezetcímeken (Az önvád a legsúlyosabb kő: egy februári este bő harminc évvel ezelőtt, egy hosszú verset szavaló, öreg hang, egy tőkehallal teli medence és két barnásvörös takonycsík), vagy azon, hogy Stefánsson mennyire magától értetődően meglátja a humort minden helyzetben.

 

Azért ez számomra mégiscsak egy fájdalmasan szép könyv. Izlandról, mert sehol másutt nem mértek nagyobb távolságot ég és föld között; a szerelemről, ami elmúlik és meg is marad; halakról, akiknek nincsen lábuk; a halálról, amit senki nem kerülhet el; Ariról, Þóráról, Jakobról, Oddurról, Margrétról, Sigrúnról és a többiekről, és persze elsősorban Jón Kalman Stefánssonról, aki ki tudja, hogy milyen mértékben van benne a történetben. Kívánom, hogy minél többen fedezzétek fel ti is ennek a könyvnek a csodáit.