Paul McVeigh: A jó fiú

Ahhoz képest, hogy látszólag milyen közel helyezkednek el hozzánk, úgy gondolom, bizonyos európai konfliktusokról nagyon keveset tudunk. Ilyen például a mostanság újra reflektorfénybe kerülő katalán függetlenségi törekvés, és talán még inkább ilyen a 20. század Írországát meghatározó, sokszor csak „zavargások”-ként emlegetett, polgárháborús-erőszakos időszak. Bár valószínűleg mindannyian ismerjük az IRA nevét, de keletkezésének körülményeit, működésének eseményeit és okait, a szemben álló felek motivációit már meglehetősen kevéssé – talán pont ezért is vagyok annyira kíváncsi minden olyan műre, melyben valamilyen formában előtérbe kerül a téma. Nemrégiben volt szerencsém látni a ’71 című filmet, utána pedig a kezembe került Stina Leicht fantasy-je, és igazán egyik sem elégítette ki az ilyen irányú kíváncsiságomat, úgyhogy nem is volt igazán kérdés, szeretném-e olvasni Paul McVeigh első regényét.

Ilyen felvezetés után talán nem meglepő, ha azt mondom, Írország- és IRA-regényre számítottam. A látványos borítón elég hangsúlyos szerephez jut egy fegyver, a hátoldalon egy fekete-fehér képen egy tank köszön vissza – mégis, a könyv legfeljebb nyomokban tartalmazza ezeket az elemeket. A jó fiú elsősorban Mickey Donnelly regénye: egy tizenkét éves fiú utolsó nyarának története, mielőtt még felnőtté érne. Küzdelem a barátságok hiányával; küzdelem azzal, hogy nem úgy viselkedik és gondolkodik, mint a többiek; küzdelem az iszákos és semmirekellő apával; küzdelem a testvérekkel, akikkel egyre kevésbé értik meg egymást; küzdelem a kamaszodás hormonjaival; küzdelem a kortársakhoz képest magasabb érzelmi és értelmi intelligenciával; küzdelem a protestánsok és katolikusok közti konfliktussal, ami a nyolcvanas évek Belfastjában mindenkire hatással volt, hiába nem vett részt közvetlenül a harcokban.

Azt hiszem, mindannyian olvastunk vagy láttunk már nem egy olyan történetet, amelyben „a felnőtté válás előtti, mindent eldöntő, utolsó nyárról” van szó, és olykor úgy érzem, nekem is már a könyökömön jön ki a coming-of-age sztoriknak ez a típusa (talán ezért nem sikerült igazán ráhangolódni a regényre). Látszólag McVeigh sem tér el túlzottan az ismert koncepcióktól: az erőszakos események, lövöldözések és robbantások háttere előtt Mickey szembenézése a problémákkal (főként az apával) olyan lehetőséget ad, ami szinte garantáltan elvezet minket a várt érzelmi hatáshoz. McVeigh azonban bátrabb ennél, méghozzá nem is kicsivel: a regény fókuszába minden várakozásom ellenére nem a „felnőtté érés” nagy eseményei kerültek (első Nagy Döntések, első szerelem, első csalódások és az ezekkel való megbirkózás), hanem Mickey „mássága”.

És akkor most ezt kéretik általánosan érteni. Mert bár kétségtelenül ott rejtőzik a felszín alatt annak lehetősége, hogy Mickey meleg, ez sosem kerül egyértelműen kimondásra, és talán nem is fontos, hogy ennyire címkézzünk. Mickey csupán eltérő a többi fiútól: nem érdeklik a gonosz játékok, nem szeret másokat szekálni, nem akar folyamatosan bajba kerülni. Ő „jó fiú”, aki segít az anyjának, szeret a húgával játszani, mindenben szót fogad, vagy legalábbis megpróbál. Míg a többi korabeli fiú az utcán bandázik, ő inkább a szobában tévézik. Mások kinevetik és kicsúfolják azért, mert szeret verset írni, mert annyit álmodozik, mert nem olyan, mint mindenki más. És mostanra jutott el abba a korba, hogy mindez tudatosodik benne.

Paul McVeigh igazán lendületes prózával vezet minket végig Mickey kilenc hetén, és ahogy a fiú szemén keresztül megismerjük ezt a világot, egyszerre akarnánk menekülni, és közben reménykedni abban, hogy lesz még Mickey-nek jobb. Lesz még számára is menekülés ezekből a kínos helyzetekből, a szegénységből, az állandó félelemből – hogy egyszer kifizetődik az örökös „jófiúság”. Vagy ebben csak a tizenkét éves énem reménykedik? Szerintem mindenki, aki volt valaha kívülálló, aki érezte már, hogy nem értik meg, hogy ő elüt a többiektől, az magára fog ismerni ebben a regényben, az át fogja érezni a kellemetlen helyzeteket, amikor az ember nem tudja, mit is várnak el tőle, és hogyan is kellene viselkednie. Újra átélni mindezt elég kényelmetlen élmény, de McVeigh némi humorral (és főszereplőjének gyerekesen bájos stílusával) oldja a lapok érzelmi gazdagságát, így végül igazán mélyen mégsem terhel meg A jó fiú – ami persze nem biztos, hogy szerencsés. Számomra legalábbis valami mindenképpen hiányzott ahhoz, hogy annyira megragadjon, mint szerettem volna.

Gyorsan végig lehet suhanni az oldalakon, talán a gyerekszemszög örök rohanása is sokat hozzátesz – ám még ha Mickey gyerekként hamar túl is lép bizonyos dolgokon, nekünk érdemes néha elrágódni azon, mi is történik Belfast eldugott kerületében. Mert amikor aztán megérkeznek a Nagy Döntések, hirtelen már nem tudunk hová menekülni, és azt vesszük észre magunkon, hogy a legjobb felnövéstörténetekhez hasonlóan A jó fiút sem akarjuk befejezni, sőt, annyira megismertük a főszereplőt, hogy kíváncsiak lennénk a további sorsára is. Így aztán, még ha valószínűleg nem is lesz kedvencünk, Paul McVeigh első regénye mindenképpen megéri az olvasást.