Főkép

Milyen egy háborús film? Tele van harcokkal és csatákkal? A szemben álló felek gyűlölik egymást, és bármire képesek, csak hogy ők nyerjenek? Tele van olyan emberi helytállásokkal, amiket nézve könnyezve jöhetünk ki a moziteremből? Megmutatja, hogy még az ilyen borzalmas, embertelen körülmények között sem szabad elfelednünk az emberségünket? Rávilágít arra, hogy az elvek és a becsület többet ér mindennél? Vagy inkább arról mesél, hogy háborúban mindent szabad, és csak a te túlélésed a fontos? Hogy a háború szörnyű, embertelen, ezen pedig semmi és senki nem tud segíteni? Hogy nincsenek csodálatos emberi szituációk, csak a véres, mocskos pokol van, ahol túl kell élned minden percet? Hogy az emberek nem magasztos célokért, az erkölcsért vagy az elvekért akarnak küzdeni – egyszerűen csak szeretnének hazamenni a családjukhoz, és ezért képesek bármit megtenni?

 

A ’71 azon filmek sorát erősíti, amelyek inkább a háború borzalmas oldalát akarják kiemelni: az 1971-es írországi konfliktust (az ellenfél az IRA terroristaszervezet) mutatja be egy brit katona szemszögéből. Gary Hookot kénytelenek hátrahagyni a társai, miután egy utcai lázongás során bekerítik, ám utána nem tud visszatalálni a csapatához. Belfast utcáin bolyong, s közben az IRA belső összetűzéseibe keveredik – Gary pedig egyedül, magányosan, minden oldalról veszéllyel körülvéve alig tud életben maradni. Bár a ’71 olyan értelemben nem klasszikus háborús film, hogy kevés benne a lövöldözés és a fegyveres összecsapás, mégis sokkal többet átad a harcok lelki nyomásáról és az ember kicsinységéről, mint a magasztos szólamokat hangoztató művek. Kemény, súlyos dráma, ami azután is veled marad, hogy véget ért a 100 perces játékidő.

 

Milyen egy francia romantikus film? Legyen benne egy csinos, fiatal lány, aki ugyan talán nem a klasszikus női munkát végzi, de ez is kiemeli a szépségét? Legyen benne egy hajó, ami ugyan talán nem egy tökéletesen romantikus fészek (különösen nem lenn a gépházban), de azért „ami a tengeren történt, az a tengeren is marad”? Legyen benne egy szerelmi háromszög, hogy a főszereplőnőnek nehéz választása legyen, és közben ráébredhessen, melyik férfiút szereti is igazán – s közben talán kicsit többet is tudjon meg a szerelemről? Legyen benne némi a franciásan túlfűtött szexualitásból, hogy érzékeltetni lehessen, a szerelem nem csak lelki folyamat? Legyenek benne könnyed, évődő párbeszédek, hogy még élvezetesebb legyen a hangulat?

 

A Fidelio – Alice utazása valójában klasszikus francia romantikus film. Megtalálható benne minden, amit egy hasonló alkotástól várnánk, ennél viszont egy pillanatig sem lesz több. De így nagyszerűen működik: megismerjük Alice-t, a Fidelio hajó egyik gépészét, akit bár vár otthon a barátja, a hajó fedélzetén előtörnek régi szerelme (aki történetesen a kapitány) iránti érzései is. Innentől kezdve pedig a várt mederben folyik tovább a történet, a tenger romantikus hullámai szépen lassan elringatják a nézőket, s miközben Alice tisztába jön az érzéseivel, talán egy kicsit többet is megtudunk a szerelemről. Nem sokat, nem különösebben eredetit, de pont annyit, hogy jó emlékkel gondoljunk vissza erre 95 percre – úgyhogy ha valaki egy könnyed szerelmes filmre vágyik, tökéletes választás lehet a Fidelio – Alice utazása.

 

Milyen egy fiatalokról szóló művészfilm? Van benne hányattatott sorsú, harsány, virgonc lány, aki mindig bajba kerül és dadogós, introvertált fiú, aki legszívesebben a lánnyal lenne? Elszöknek és mindenféle kalandba kerülnek, miközben egyre több derül ki a fiúról és a lányról? Lesznek benne durva, kegyetlen és gyomorforgató részek, hogy mélyítsék a „művészi” vonalat és közben a rendező felvillantson valamit a gondolataiból? Lesznek benne elborult pillanatok, amit akkor is élvezettel nézünk, amikor egyébként semmit sem értünk? Lesz benne drámai fordulat és megnyugtató befejezés, vagy inkább csak halad minden az élet nyugodt tempójában? Feloldoz a végén a jelenetek súlya alól, vagy hagyja, hogy még sok percen át gondolkodjunk a látottakról? Örülni fogunk annak, hogy láttuk, vagy inkább érezzük úgy, hogy jobb lett volna nekünk nélküle?

 

A Megléptek nagyon furcsa film: az elején azt hittem, hogy sejtem, merre fog tartani, aztán erre újra és újra rácáfolt, hogy a végére azt se tudjam, pontosan mit láttam. Raisa és Joni története hihetetlen, sokkoló, néha pedig magával ragadóan hangulatos: ahogy lassan mindketten kilépnek a gyerekkorból, és a kemény valóság ráébreszti őket az álmaik törékenységére, az egy igazán hullámzó és durva élmény. Néha vannak nagyon jól elkapott pillanatai (mint a drogos trip a szigeten), néha pedig kissé unalmas, hogy a végére aztán minden vártnál és elképzeltnél jobban elboruljon (nem is tudom, volt-e másik olyan film idén a Titanicon, amikor ennyien hagyták el közben a termet). Izgalmas alkotás Finnországból, ezt meg kell hagyni – megtekintését azonban csak a bátraknak ajánlanám.