3. Magyar Filmhét: Halj már meg! / Memo

Magyar filmet nézni jó! – lelkesedtem tavaly a 2. Magyar Filmhét után, hiszen ahogy végignézhettük az elmúlt évek termését, trendszinten nagyon szimpatikus kép alakult ki bennem. Egymás után volt szerencsém látni jobbnál jobb filmeket: még ha nem is volt minden alkotás tökéletes, teljes mértékben eloszlatta bennem azt a(z akkoriban már egyébként is többször megcáfolt) képet, miszerint ne tudnának a magyarok is profi, szórakoztató, izgalmas vagy érdekes filmet készíteni. Látszott, hogy még ha itt-ott finomhangolásra is szorulnak a produkciók, egyre minőségibb művek születnek, és magyar filmre újra ellenérzés vagy prekoncepció nélkül lehet beülni.

Magyar filmet nézni még mindig jó! – lelkesedek idén a 3. Magyar Filmhét után, még akkor is, ha valahogy a 2016-os „termést” gyengébbnek érzem, mintha többen is azzal küzdöttek volna, pontosan milyen művet akarnak készíteni. Azért aggodalomra semmi ok, született végre jó magyar sci-fi (Hurok), láthattunk szerethető akcióvígjátékot (Tiszta szívvel) és nagyon kreatív, nyári hangulatfilmet (#Sohavégetnemérős), sőt, korrekt pszicho-thrillert is (A martfűi rém). Év közben azonban az ekultura.hu hasábjain nem tudtunk minden produkcióról írni, úgyhogy pár cikkel megpróbálom ezt orvosolni, és bemutatok pár olyat filmet, ami esetleg másokat is elkerülhetett. Pedig lehet, hogy köztük találna új kedvencre...

Halj már meg!

(játékfilm; rendezte Kamondi Zoltán, forgalmazza a Big Bang Media)

Pócs Gábor tisztes férj és mozdonyvezető, gondolja róla a felesége egészen a férfi haláláig, amikor azonban kiderül, hogy Gábor nemcsak szeretőt tartott vidéken, de van egy lánya, nem mellesleg pedig egy nemzetközi bűnbanda tagja. Ennek következtében a három nő hirtelen golyózáporban találja magát, amint az egyik oldal a Gábor által ellopott műkincseket szeretné visszakapni, a másik a pénzt – megindul a féktelen kavarodás, mi pedig egyre jobban kerekedő szemekkel próbáljuk megfejteni, hogy mi történhetett Kamondi Zoltán utolsó rendezése közben, ami miatt ilyen lett a végeredmény.

Sajátos színezetet kap a cím azzal, hogy Kamondi Zoltán rendező és forgatókönyvíró elhunyt a film munkálatai alatt – ez utóbbi tény persze megindokolja, hogy miért kellett ehhez ennyi dramaturg, de azt már nem, hogy miért nem született épkézláb film még így sem. A Halj már meg! olyan, mintha csak azért készült volna el, hogy bemutassák: hogyan ne építs fel filmet, és hogyan tud a néző közben minél gyakrabban a tenyerébe temetett arca mögül felsóhajtani, hogy „tejóégmiezafilm?!”.

A legváratlanabb mégis az, hogy lehetett volna jó is a Halj már meg!. A meglehetősen zavaros forgatókönyv ugyanis két irányt is bemutat. Az első percekben még úgy tűnik, mintha egy lélektani kamaradrámát próbálna felvezetni, amint két nő (és egy lány) rádöbben, hogy a férfi, akit ismertek, közel sem volt valódi. Mindhárman eltérő képet ismertek róla: a feleség, aki megvárta, amíg a férfi a börtönben volt, és közben maga is küzd a múltjával; a szerető, akihez hétvégente eljárt a szerelmes, gazdag és kikapcsolódni vágyó férfi; a halálos beteg lány, aki megkapta azt a törődést az apjától, amire mindig is vágyott. A kép azonban egyikük esetében sem volt teljes – és ha Kamondi kifejti ezt a szálat, meglepően erős érzelmi töltetű alkotás is születhetett volna (feltételezem, hogy Márton László eredeti írása is erre helyezi a hangsúlyt).

Útközben azonban a film átvált egy gengszterszatírává, ami az akciókomédiát a végletekig eltúlozza, ezzel pedig annyira abszurd lesz, hogy képtelenség röhögés és kínos feszengés nélkül kibírni. Itt minden figura karikatúra, minden szituáció abszurd és groteszk, ebből pedig simán lehetett volna egy nagyon szórakoztató mozi is. A kövér, libafos-zöld kocsikat kedvelő maffiózó Alzheimerben szenvedő anyjától a meleg hoteltulajdonosokon át a német gengszterfőnökig, Herr Herbertig mindenki csak paródia, és bár a jeleneteket gyakran hasonlóan parodisztikusan építi fel a film, néha annyira kileng, hogy nehéz érdemben elhelyezni. A forgatókönyv sokszor nagyon butának néz mindenkit, a történetben nincs elég erő, a konfliktusok megoldása banális – én őszintén kedveltem volna azt a szatírát is, ami ott van a Halj már meg!-ben, de sajnálom, hogy nem sikerült végigvinni.

Nagyon szomorú nézni, ahogy a szemünk előtt próbál összeállni teljes egésszé a Halj már meg!, de egyszerűen képtelen rá. Ettől ugyan kap egy sajátos bájt, főleg, hogy hazánk legjobb színészei próbálnak asszisztálni hozzá (tényleg csak felsorolásként: Kováts Adél, Ónodi Eszter, Hegedűs D. Géza, Cserhalmi György, Csákányi Eszter, Törőcsik Mari, Mucsi Zoltán, no meg Kulka János, aki hárompercnyi szerepében a legemlékezetesebb), de még így is olyan mélyen esik két szék között a pad alá, hogy onnan már képtelen kilábalni.

Memo

(tévéfilm; rendezte Tasnádi István)

A hipermnézia rendkívül ritka (alig pár esetről tud a szakirodalom) betegség: elszenvedője mindenre emlékezik, ami csak valaha megtörtént vele. Nem is örül túlságosan az egyetem, amikor Lónyai Péter a doktori értekezését egy olyan betegségből írja, aminek ennyire nincs gyakorlati hasznosíthatósága. Lónyai azonban úgy gondolja, hogy tanulmányainak köszönhetően segíthet édesapjának, aki viszont egyre több emlékét veszti el. Szerencséjére találkozik Ervinnel, aki a pszichiátriai intézetben az őrület és a teljes benyugtatózás között ingadozik – képtelen úgy élni, hogy mindenre emlékezik, amit valaha csinált...

Végre egy olyan tévéfilm, amiről nem úgy jövök ki, hogy tévéfilmet láttam – gondoltam rögtön a Filmhét vetítése után, amikor már a Szürke senkiken és a Tranzitidőn is túl voltam. A Memo azon kevés tévéfilm közé tartozik, ami hiába az, emiatt mégsem társítok hozzá negatív asszociációkat. Hiába érezni, hogy kevés pénzből készítették; hiába látni, hogy kevés szereplővel, kevés helyszínen forgatták; hiába érezni még a színdarabos múltját is (Tasnádi István először a Szegedi Nemzeti Színházban mutatta be a darabját), a Memo ennek ellenére pontosan tudja, hogy mi akar lenni, és ezt tökéletesen végig is tudja vinni. Nem vállalja túl magát, de nem is ad alább saját koncepciójából.

Tasnádi ügyesen találja meg azt az utat, ahol mindhárom fontos szereplőre hangsúlyt tud fektetni, de még nem nyomják el a fő történetet. Különösen erős figura lett Ervin (Molnár Áron mindvégig remek), aki képtelen megbirkózni elképesztő emlékezetével. Izgalmas figyelni, ahogy Lónyai (Lengyel Tamás nem túl látványos játéka nagyon kellett ehhez a filmhez) egyre jobban megismeri Ervin agyának működését, ahogy ráébred, miként kapcsolódnak össze a beteg agyában az információk más érzések kavalkádjával: színekkel, szagokkal, érzésekkel. Egy megtört, saját elméjének fogságában szenvedő férfi tárul elénk, Lónyai szemén keresztül pedig egyre jobban megértjük, micsoda szenvedéssel jár számára bármi az alváson kívül.

Közben pedig az apa figurájának (no meg az orosz látogatók) segítségével ügyesen kúszik a drámai, feszült jelenetek mellé a humor is – nem sok, de pont elég ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az apához (Haumann Péter). Tasnádi nagyon visszafogott rendezése így válik minden téren kielégítővé: tulajdonképpen egy pillanatig sem tudok rá panaszkodni. Korrekt, mi több, szórakoztató film lett a Memo – ennél nem több, de szerencsére nem is akar az lenni. Bátran tudom ajánlani a megtekintését.