Főkép

Magyar filmet nézni jó! – lelkesedtem tavaly a 2. Magyar Filmhét után, hiszen ahogy végignézhettük az elmúlt évek termését, trendszinten nagyon szimpatikus kép alakult ki bennem. Egymás után volt szerencsém látni jobbnál jobb filmeket: még ha nem is volt minden alkotás tökéletes, teljes mértékben eloszlatta bennem azt a(z akkoriban már egyébként is többször megcáfolt) képet, miszerint ne tudnának a magyarok is profi, szórakoztató, izgalmas vagy érdekes filmet készíteni. Látszott, hogy még ha itt-ott finomhangolásra is szorulnak a produkciók, egyre minőségibb művek születnek, és magyar filmre újra ellenérzés vagy prekoncepció nélkül lehet beülni.

 

Magyar filmet nézni még mindig jó! – lelkesedek idén a 3. Magyar Filmhét után, még akkor is, ha valahogy a 2016-os „termést” gyengébbnek érzem, mintha többen is azzal küzdöttek volna, pontosan milyen művet akarnak készíteni. Azért aggodalomra semmi ok, született végre jó magyar sci-fi (Hurok), láthattunk szerethető akcióvígjátékot (Tiszta szívvel) és nagyon kreatív, nyári hangulatfilmet (#Sohavégetnemérős), sőt, korrekt pszicho-thrillert is (A martfűi rém). Év közben azonban az ekultura.hu hasábjain nem tudtunk minden produkcióról írni, úgyhogy pár cikkel megpróbálom ezt orvosolni, és bemutatok pár olyat filmet, ami esetleg másokat is elkerülhetett. Pedig lehet, hogy köztük találna új kedvencre...

 

Szürke senkik

(tévéfilm; rendezte Kovács István)

 

Zavarban vagyok: mihez képest értékeljem a Szürke senkiket? Vegyem figyelembe azt, hogy tévéfilmről van szó, mondjam azt, hogy ahhoz képest remek? Próbáljam összehasonlítani a nagyobb költségvetésű, több lehetőséggel rendelkező nagyjátékfilmekkel, és mondjam azt, hogy azokhoz képest majdnem jó?

 

Kovács István rendező annak a Köbli Norbertnek a forgatókönyvét filmesítette meg, akinek a Félvilág vagy A berni követ alapját is köszönhetjük, és azokhoz hasonlóan most is egy történelmi háttér előtt előadott mikrodrámát követhetünk végig. A helyszín ezúttal Olaszország, az időpont az első világháború, főszereplőink pedig az Osztrák-Magyar Monarchia ötfős felderítőosztaga, akiknek az a feladata, hogy feltérképezzenek egy olasz kommunikációs (postagalamb) állomást. A csapat tagja egy felettesei ellen forduló tiszt, egy sokat beszélő román, egy szótlan osztrák, egy lázadó, szegény magyar és persze a zöldfülű, aki apja halála után döntött úgy, hogy a család utolsó postagalambját is elviszi a frontra.

 

Akárcsak a Tranzitidő esetében, most is olyan érzések kerülgetnek, hogy egyszerűen gúzsba köti az amúgy tehetséges és többre hivatott alkotókat a tévéfilmes keret. Hiába lehetne egy zseniális háborús filmet is forgatni, ha nincs több egy óránál – amibe bele kell férnie az események előadása mellett a karakterek kidolgozásának is. Ezzel pedig érezhetően meggyűlik a baja a Kovács-Köbli párosnak: a figurák annyira archetípusok, hogy ezen még a kissé izzadtságszagú próbálkozások (például tábortűz körüli mesélések) sem tudnak segíteni, talán egyedül a zöldfülű alakjával tudunk igazán szimpatizálni. Pedig amikor valódi történésekre kerül a sor, a Szürke senkik megmutatja, hogy egy kegyetlenül erős háborús film is rejtőzik mögötte. Sáros, mocskos jelenetei, kemény, véres akciói hihetetlenül hatásosak, bebújik a bőrünk alá, és lélegzet visszafojtva szegezzük a szemünket a bakákra, amint próbálnak túlélni ebben a borzalmas világban.

 

A zöldfülű szerepére Kovács S. József hibátlan választásnak bizonyult, nagyon érzi a kamerát, és minden pillantása, minden gesztusa a helyén van (csak a sminkje nem: nem tudom, kinek az ötlete volt a kivörösödött szeme, de nagyvásznon nagyon rossznak tűnt). Nem mintha a többiekkel probléma lenne – Trill Zsolt rutinosan hozza az őrmester alakját, Molnár Leventét mindig öröm látni a vásznon (vagy hát tévéképernyőn), de Keszég László és Björn Freiberg alakítását sem érheti panasz. Amit viszont igen, azok a szerintem teljesen felesleges operatőri trükközések: amíg a szereplőkre koncentrálunk, kifejezetten jól működnek a megoldások, de amikor drónra vagy távolibb felvételekre váltunk, teljesen megtörik a stílus.

 

Ezek az apróságok pedig annyival lerontják az élményt, hogy nem tudok olyan lelkesen tekinteni a Szürke senkikre, mint mondjuk a Félvilágra. Még mindig elmondhatjuk, hogy végre született egy jó háborús filmünk, erős történettel, jó színészekkel, többségében profi megvalósítással, csak óhatatlanul is azon gondolkodok, hogy most mesterművet is emlegethetnék, ha pár dolog nem csúszik félre.

 

JutalomJáték

(játékfilm; rendezte Edelényi János, forgalmazza az A Company Hungary)

 

Sir Michael Gifford látott már jobb napokat is: legendás színész, aki mostanság legfeljebb a kerti békáknak szaval Shakespeare-t – öregségében Parkinsonban szenved, és állandó gondozásra szorul. Mogorvaságával és mizantróp jellemével sorra „fogyasztja el” a gondozókat, míg végül egy fiatal, magyar ápolónőt kap, Dorottyát, aki maga is színészi ambíciókat dédelget. Dorottyában pedig megtalálja azt a tüzet, ami végül őt is felrázza a halál körül járó gondolatai közül...

 

Nehéz lenne azt mondani, hogy Edelényi János nagyon eredetit alkotott. A JutalomJáték olyan, mintha egy esős vasárnap délután bekapcsolná az ember a tévét, és a Hallmarkon ráakadna egy régies stílusú, öreg brit tájakon játszódó, szívmelengető, de nem túl emlékezetes filmre. Valójában még azt sem teljesen értem, hogy miért moziba készült – no nem mintha sajnálnám tőle, egyszerűen csak semmi sem emeli ki az aktuális középszer és/vagy az előképei közül.

 

A JutalomJáték mögött pontosan érzékelni a tucatnyi hasonlót filmet, amit életünk során láttunk: azokat az alkotásokat, ahol egy életrevaló, tüzes, szabadszájú fiatal újra ráébreszti az öregedő, mizantróp, beteg embert (általában férfit), hogy élni minden gond és baj ellenére is jó. Pontosan úgy viszi végig a konfliktusait, ahogy látatlanban elképzelnénk; pontosan olyan figurákkal dolgozik, akiket minden hasonló alkotásban látunk; sőt, még a brit kastéllyal és faluval pontosan olyan helyszínen is játszódik, ami magától értetődik ehhez a szituációhoz.

 

Ez utóbbi mondjuk kissé furcsa is számomra – ha ugyanis nem tudnám, hogy magyar rendezte, és a stábban több magyar is dolgozott, fel sem tűnne, hogy itt nem valami brit filmről van szó (talán csak a szokatlanul jellegzetes magyarság poénok lógnak ki). Kicsit zavaró ennyi szinkront hallani egy „magyar” filmben, no meg azt, hogy a színészek között is alig akad magyar... Brian Cox persze könnyedén viszi a pálmát, fenomenális az öreg színész szerepében, és igazából nekem Coco Königgel sem volt gondom – amit megkövetelt a film, azt teljesítette.

 

Mindezek miatt azért nem feltétlenül érdemes rögtön lemondani a filmről. A JutalomJáték így is simán szerethető: archetipikus karaktereit hamar a szívünkbe zárjuk, a történetben nem nagyon van mit izgulni, így a kényelmes érzésben kellemesen elringat, a végét pedig még egészen hatásosnak is mondhatnám (főleg Cox játéka miatt). De mivel ennyire nem emelkedik ki a hasonló filmek közül, másnap már simán elfelejtem, annyira nincs mivel megragadnia.