Főkép

Magyar filmet nézni jó! – lelkesedtem tavaly a 2. Magyar Filmhét után, hiszen ahogy végignézhettük az elmúlt évek termését, trendszinten nagyon szimpatikus kép alakult ki bennem. Egymás után volt szerencsém látni jobbnál jobb filmeket: még ha nem is volt minden alkotás tökéletes, teljes mértékben eloszlatta bennem azt a(z akkoriban már egyébként is többször megcáfolt) képet, miszerint ne tudnának a magyarok is profi, szórakoztató, izgalmas vagy érdekes filmet készíteni. Látszott, hogy még ha itt-ott finomhangolásra is szorulnak a produkciók, egyre minőségibb művek születnek, és magyar filmre újra ellenérzés vagy prekoncepció nélkül lehet beülni.

 

Magyar filmet nézni még mindig jó! – lelkesedek idén a 3. Magyar Filmhét után, még akkor is, ha valahogy a 2016-os „termést” gyengébbnek érzem, mintha többen is azzal küzdöttek volna, pontosan milyen művet akarnak készíteni. Azért aggodalomra semmi ok, született végre jó magyar sci-fi (Hurok), láthattunk szerethető akcióvígjátékot (Tiszta szívvel) és nagyon kreatív, nyári hangulatfilmet (#Sohavégetnemérős), sőt, korrekt pszicho-thrillert is (A martfűi rém). Év közben azonban az ekultura.hu hasábjain nem tudtunk minden produkcióról írni, úgyhogy pár cikkel megpróbálom ezt orvosolni, és bemutatok pár olyat filmet, ami esetleg másokat is elkerülhetett. Pedig lehet, hogy köztük találna új kedvencre...

 

Soul Exodus

(dokumentumfilm; rendezte Bereczki Csaba, forgalmazza a Mozinet)

 

Nem mondanám, hogy különösebben rajongok a klezmer zenéért, azt pedig még kevésbé, hogy a minimálisnál jobban ismerem a jiddis/zsidó kultúrát – így talán nem meglepő, hogy kíváncsisággal vegyes félelemmel tekintettem a Soul Exodus elé. A félelem főként annak szólt, hogy egyrészt tudom-e értelmezni és megérteni mindazt, amit a vásznon látok; másrészt pedig annak, hogy fogom-e egyáltalán élvezni, nekem szól-e mindez. Szerencsére nemcsak hogy élvezni tudtam, de a 3. Magyar Filmhét egyik legkellemesebb élményével gazdagodtam.

 

Pedig látszólag nincs semmi extra ebben a dokumentumfilmben: öt zsidó zenész indul útnak, hogy körbeturnézzák a világot (Montrealtól Párizson át Budapestig, Máramarosig és még tovább), közben pedig óhatatlanul is azon elmélkednek, hogy mit is jelent számukra a zsidóság, az identitás, a klezmer. És tényleg nem is történik más: két zenés betét közben „nagy” témákról beszélgetnek. Ki hitte volna, hogy ez ennyire szórakoztató lehet?

 

A Soul Exodus hihetetlenül örömteli film. Nemcsak azért, mert minden jelenete dugig van klezmer-jiddis zenével, amitől óhatatlanul is jókedve lesz az embernek, hanem azért is, mert ezek a zenészek nem akarják mindenáron megmondani a „tutit”. Beszélgetnek, elmondják a gondolataikat, nem erőltetnek, nem hiszik azt, hogy tudatában vannak a megoldásnak – mindig egymás és saját maguk megértésén keresztül keresik az utat. Próbálják kitalálni, hogy számukra mit jelent a zsidó identitás, mit jelent zsidónak lenni, hogyan „kell” foglalkozni ezekkel a dolgokkal, egyáltalán, mit jelent a kultúra, hogyan lehet mindezt megfogni, és hogyan tudsz úgy viszonyulni ezekhez, hogy közben teljes életet élj.

 

Ezt pedig elképesztően jó élmény nézni. Folyton arra késztetnek, hogy te is elgondolkodj, de az állandó táncolós-éneklős zenétől mégsem lesz merengős vagy borús hangulata a filmnek. Jó kedvre derít, mert elmondja: így is lehet a világot látni. Kívánom, hogy tapasztaljátok meg ti is ezt az élményt, még akkor is, ha amúgy nem rajongtok a klezmerért – a végére biztosan meg fogjátok szeretni.

Tranzitidő

(tévéfilm; rendezte Almási Réka)

 

Gábor sikeres vállalkozó, szerető családdal, de mégis többre vágyik. Alkalmanként szeretőjével, Lénával is találkozik, akinek ugyan folyton megígéri, hogy elválik a feleségétől, de valahogy ez sosem akar megtörténni. A dolgok odáig fajulnak, hogy Gábor szívrohamot kap, és amikor felébred, már a „tranzitidejét” tölti a Segítővel, és nem sok van hátra a haláláig. A férfi segítségével Gábor végiggondolja az életét, és ráébred: nem volt jó ember. Vajon helyre tudja még hozni a dolgokat?

 

A Tranzitidő kétfelől is nagyon érdekes és erős koncepciójú alkotás. Egyrészt remekül működik lélektani drámaként: hiába jut kiszámítható és bizonyos szempontból közhelyesnek tűnő konklúzióra, mégis szimpatikus, egyszerűen szívmelengető nézni. Almási Réka rendező szépen bemutatja azt a folyamatot, ahogy Gábor végiggondolja a tetteit, azt, hogy miként hatott a körülötte élőkre, és hogy mit hagy maga mögött a világban. Szabó Illés forgatókönyve azonban tartogat még pár meglepetést a számunkra – másrészt ugyanis a Tranzitidő nagyon szórakoztató film, ami még a fordulatok után is szerethető marad.

 

Az ötlethez és a forgatókönyvhöz azonban nem elég a „tévéfilmes” keret. Hiába nincs benne egy óránál több (kár is lenne túlhúzni), sajnos végig érezni a szűkebb kereteket – legyen szó időről, energiáról, pénzről. Nemcsak azért, mert az egész egy helyszínen játszódik, vagy hogy mindössze négyen szerepelnek benne, hanem mert olyan, mintha nem lett volna már lehetőség több felvételt készíteni, így kisebb-nagyobb hibák is benne maradtak. Főleg a színészeknél feltűnő mindez: pedig Kerekes Vica és Trill Zsolt is kiváló színész, de itt sokszor túlzóak a gesztusaik, papírízűnek, nehézkesnek érződnek a mondataik, nem áll össze egységes egésszé az alakításuk.

 

Ettől még bőven megéri megnézni a Tranzitidőt – csak ott motoszkál bennem, hogy lehetett volna ez több és jobb is.

 

Gondolj rám

(játékfilm; rendezte Kern András, forgalmazza az A Company Hungary)

 

Borlai Miklós köztiszteletben álló orvos, professzor, megbecsült szakmájában, szereti feleségét és lányát, menő villában él, drága kocsikkal jár, szeretőt tart, olykor orvoshaverjaival zenélget – gyakorlatilag minden összejött neki, amire csak vágyhat. Ám amikor megtudja, hogy rákos, ahelyett, hogy szerettei támogatása mellett kezeltetné magát, inkább egy sajátos projektbe kezd: hat hónap alatt úgy megutáltatja magát mindenkivel, hogy még véletlenül se hiányozzon senkinek, amikor meghal.

 

Látszólag olyan ez a film, mintha valami fordított bakancslistát nézne az ember: Borlai egyre lentebb csúszik mindenkinek a szemében, és utolsó, halál előtti teendői miatt olyan mértékben tud bunkó, goromba és ellenszenves lenni, mint még soha (azért persze felmerül, hogy titkon vajon mindig is erre vágyott?). Szó se róla, mindez nagyon szórakoztató – remek helyzetkomikumokat szülnek a tettei, Kern Andrást pedig öröm figyelni, amint hülyét csinál magából és másokból. Ez tényleg olyan szerep, amit remekül szabott magára (történetesen ő a forgatókönyvíró és a rendező is), bátran lubickolhat benne, hiszen ehhez nagyon ért.

 

Viszont abban a pillanatban, amikor a goromba humorán túltekintünk, erősen megbicsaklik a film. A Gondolj rám meglehetősen öregecske, régimódi stílusú alkotásnak érződik: steril látványvilága, eltúlzott figurái, erőltetett, nehézkes dialógusai, mesterséges szituációkezelése, egyenesen kínos pillanatai mintha egy tíz-húsz évvel korábban készült művet mutatnának. Nincs benne semmi természetes, ráadásul a drámai részei különösen laposnak tűnnek, amit a stílusidegen LGT-, Presser- és Kern-dalok csak tovább gyengítenek. Simán lehet, hogy Vámos Miklós eredeti novellájában mindez jobban működött, de filmként (hiába dolgozott Vámos is a forgatókönyvön) túl sok minden félrecsúszik ahhoz, hogy mire elérünk a tanulságokig, addigra bármi érdemi hatást gyakoroljon ránk.

 

Vicces ötletei miatt még így sem bánom, hogy megnéztem (persze én bírom Kern humorát, úgyhogy alapból előnnyel indult), de aki esetleg Kern nagy visszatérését várja a mozikban, az talán jobb, ha megvárja a következő produkcióját (ami, gondolom én, előbb-utóbb biztos jön még). Addig meg nézzük inkább a régebbi filmjeit – azok legalább tényleg régen készültek.