Főkép

Kezdésnek elég annyi, hogy nem szeretem a Wellhellót. Barátnőm szerint sznobságból, magam állítása szerint azért, mert nem szólított meg. Mint minden esetben, az igazság itt is valahol félúton van. Viszont az tény, hogy mikor a SZIN-en koncertjükön jártam, nagyon szórakoztatóak voltak, és a #Sohavégetnemérős előzetese is az volt. Szerencsére a film sem bizonyult rosszabbnak.

 

Persze a #Sohavégetnemérős nem az együttesről szól, hanem 6 apró történetben mutatja be azt a nemzedéket, akiknek az ő zenéjük valami életérzést jelent. Tizen- és huszonéves fiúk és lányok botladoznak a legfontosabb kérdés körül, azaz hogy lesz-e valaki, akivel eltölthetik az estét, egy koncertet. Balaton, Tinder-profilok, szerelem első látásra, az exek szellemei… mind-mind felbukkannak egy-egy apró jelenetben, amiből könnyű megérteni, mi és hogyan mozgatja ezeket a fiatalokat.

 

A három forgatókönyvíró, Horváth András Dezső, Fehér Gáspár és Fehér Boldizsár ismeri ezt a nemzedéket. A történetek ugyan nem egységes színvonalúak, egy-kettő nálam nem talált be, de ahogy a közönségtalálkozó végén a jelentkezésekből kiderült, mindenki megtalálta a maga kedvencét. Az esetlenségeket kiválóan ellensúlyozzák a szövegek, amik valóban betalálnak és természetesek. Ráadásul kiválóan sikerült beépíteni és bemutatni a digitális világ élethelyzeteit: végre nem találtam izzadtságszagúnak, ahogy a laptopot, a mobilt, a Skype-ot használják egy magyar alkotásban.

 

A forgatókönyvön túl a rendezésre sincs panasz. Tiszeker Dániel könnyedén fűzi egybe a különböző történeteket és helyszíneket – a #Sohavégetnemérős ugyanis Budapesten túl 5 vidéki városban is játszódik. A fényképezés nagyon elegánsan és letisztultan mutatja be ezeket a helyszíneket, mindig megtalálva a szituációhoz legjobban illő eszközöket és képeket. Ezt még az sem rontja el, hogy a történetbe bele kellett illeszteni a Wellhellós srácokat, mert az ő utazásuk köti össze az egyes állomásokat. Ugyan nekem kicsit kilógott a szereplésük, de legalább nem voltak előtérbe tolva.

 

A többi színészre azonban nem lehet panaszunk. Sok helyütt elhangzott, hogy milyen jó ilyen fiatal, friss arcokat látni a vásznon – és tényleg! Ugyan többek ismerősek lehetnek a színházból, kisebb-nagyobb filmszerepekből, de túlhasználtnak senki sem mondaná őket; ráadásul Szabó Simonon kívül a „felnőtt” szereplők sem gyakran foglalkoztatottak – különösen örültem Zsurzs Kati apró szerepének. De a lényeg az, hogy természetesek a színészek a vásznon, illenek a koncepcióhoz, és egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy nekik itt a helyük.

 

A stáblistán minden készítőnek van egy-egy szelfije, amiből kiderül, hogy ezt a mozit az a korosztály készítette, akikhez talán leginkább szólni akar. És ez jó; sokkal több ilyen alkotásnak kellene születnie, és akkor mindenki rájönne, hogy a magyar film egyre jobb és jobb. És ugyan lehet, hogy külsőségeiben (és zenéjében) ez a film pár hónap múlva már nem lesz annyira aktuális és trendi, de szerencsére a vicces vagy éppen kínos szituációk minden generációnak ugyanazt jelentik. Magunkra ismerhetünk, nosztalgiázhatunk vagy csak szórakozhatunk egyet. Lehet, hogy most tél van, de a #Sohavégetnemérős a napjainkba egy csipetnyi nyarat varázsol.