Főkép

A Blaskovich-családot a szabadságharc bukása után kisemmizik – az apa meghal, a fiatal Ernő pedig szerényebb körülmények között nevelkedik. A lovak iránti szenvedélye azonban megmarad, ám hiába viszi versenyekre a lovát, sosem tud nyerni. Igazi örök vesztes típus, akinek még a kicsapongó, nőcsábász életét is egyik barátja finanszírozza. Ám amikor már úgy tűnik, hogy mindent elveszít, feltűnik a színen egy láthatóan beteg, versenyzésre nemigen alkalmas ló, akit úgy hívnak: Kincsem. Blaskovich gróf mindent egy lapra (pontosabban lóra) tesz fel, közben pedig azt sem bánná, ha sikerülne némi borsot törni apja gyilkosa, Otto von Oettingen báró orra alá, hogy a csinos lányáról, Kláráról ne is szóljunk...

 

Bár a film csak a stáblista végén tisztázza, jó előre tudni: a valós történelmi eseményekhez viszonylag kevés köze van a Kincsemnek (legalábbis amennyire én leszűrtem). Ezt a magam részéről nem tartom különösebb problémának, hiszen Herendi Gábor érezhetően modernizálni akarta, fiatalosabbá, egyedibbé szerette volna tenni már magát a kort is – akkor pedig miért ne állíthatná a történelmi alakokat is a saját koncepciója és forgatókönyve szolgálatába (akárcsak a Magyar vándor esetében). Bár látszólag a XIX. század második felében járunk, ez sokkal inkább valami Baz Luhrmann-féle pszeudo-történelem koridegen, de mégis veszett jól kinéző jelmezekkel (micsoda bőr ruhák!) és egy ponton még elektronikus hatásokkal megtámogatott báli zenével is, ami szerintem mindenképpen frissebbé, lazábbá tette a hangulatot. (Ráadásul a trailer gyakorlatilag ellőtte az összes olyan pillanatot, amikor a koncepció idétlenül hat, úgyhogy némi Fluor-dúdolást meg lájkolást még ki lehet bírni.)

 

A hangulatra rá is fér a lazaság, maguk a történelmi események ugyanis közel sem szállítanák azt a sebességet és menőséget, amire a filmnek szüksége van. De ezen Herendiék elegánsan túlléptek, és már a besorolása, miszerint „romantikus kalandfilm”, előrevetíti, hogy itt mire is számíthatunk (bár talán pontosabb lenne a „romantikus sportfilm”). A készítők érezhetően nem akarják „túlkomolykodni” a dolgot, mondjuk a kelleténél jobban belemenni a magyar-osztrák konfliktusba (így kifejezetten ügyesen bújik meg a háttérben), vagy a szükségesnél jobban árnyalni a Blaskovich Ernő és az Oettingenek közötti háborút, inkább a romantika és a lóverseny felől közelítenek a karakterek lelkében dúló érzelmekhez.

 

Egyfelől romantika: az Ernő és Klára közt kialakuló kapcsolatot meglepően emészthetően sikerült tálalni. Nem akartam a fejemet fogni a szentimentalizmustól, nem fájtak a közös pillanataik, sőt, rég láttam olyat magyar filmben, hogy működik az évődő-gúnyolódó-viccelődő módon kialakult szerelmi történet. Néha talán megszalad a forgatókönyvíró keze az ilyen jeleneteknél, de Nagy Ervin és Petrik Andrea között van kémia, pillanatok alatt megszeretjük a figuráikat, nem mellesleg pedig ezáltal finom humort is becsempésztek a komolyabb jelenetekbe (például az öreg báróval szemben), ami szintén nem esett rosszul. Nagy Ervin egyébként is brillírozik ebben a kicsapongó, de megjavuló-megkomolyodó, mégis örök nőcsábász alak szerepében – kicsit váratlan módon nemcsak a komédiát, de a drámaibb részeket is remekül oldja meg.

 

Másfelől lóverseny: az Ernő és Kincsem közt kialakuló kapcsolatnál sem vetették el a sulykot az írók. Az első közös jeleneteikben szerencsére kevés a giccs, Kincsem nagy barátját, a fekete-fehér macskát szinte ügyesen sikerült beépíteni a történetbe, és bár nem kap elég nagy hangsúlyt a tréningezés-felkészülés, simán lehet izgulni az első verseny alkalmával. Márpedig egy jó sportfilmnél ez a minimum: hogy legalább magukat a versenyeket lélegzet visszafojtva, karfát markoló kézzel kövessük. Itt-ott sok a lassítás, és túlzás lenne azt mondanom, hogy nagyon eredeti rendezést kapott a három kiemelt esemény, de van benne dinamika, jó a tempója, ami kellemesen szórakoztatóvá teszi ezt a filmet.

 

Egyedül ott bicsaklik meg szerintem a Kincsem, ahol mindezt a felépítményt valahogy le kellene zárnia. Ahol pontot kellene tennie az egyre feszültebb romantikus viszonyra és a nem kevésbé feszült magyar-osztrák kapcsolatra, ahol le kellene kanyarítania egyes karakterek érzelmi ívét (ez különösen a Keresztes Tamás által játszott Blaskovich-barát figura esetében nehézkes), és egyáltalán: be kellene fejeznie magát a filmet. Mindennek a következménye, hogy az utolsó húsz perc menthetetlenül butának tűnik: egymás után sorjáznak az olyan megoldások, amiktől csak a fejem fogtam (a kínos CGI-robbantástól kezdve a giccses-patetikus lovas pillanatig) – láthatóan nem tudták a készítők feloldani az egész film során épített konfliktus-hálót, ebből viszont, úgy érzem, egy nevetségesen rossz befejezés született.

 

Kár érte egyébként, mert az előtte lévő bő másfél órával nagy gond tulajdonképpen nincs. Nem tökéletes persze, de a „várt” problémáktól (olykor túl steril a díszlet, van pár gyengébbnek érződő párbeszéd, néhány anakronizmus nem sül el túl jól) eltekintve csak az utolsó perceket gondolom gyengének. A többi szórakoztató, jó ritmusú, izgalmas, olykor egészen jópofa és humoros, ráadásul vannak igen erős pillanatai is – vagyis pont olyan, amilyennek egy történelmi díszletek között játszódó romantikus kalandfilmnek lennie kell. Féltem, hogy eddig sem jutunk el, hiába a nagy költségvetés (ami egyébként még látszik is rajta!), úgyhogy már csak ezért is nagyon kellemes meglepetés. Én ennél többet nem is vártam.