A vörös teknős / Love (film)

A Ghibli nevét talán szinte mindenki ismeri: a japán stúdió Mijazaki Hajao alkotásaival lett világhírű (elég csak a Chihiro Szellemországban, A vándorló palota vagy a Szél támad című filmjeire gondolni). Most először egy európai alkotó, az eddig kisfilmekkel népszerűvé vált Michael Dudok de Wit kapott lehetőséget, hogy megmutassa, mire képes.

A vörös teknősre pedig nem lehet panasz. A párbeszédek nélküli animációs film egy férfi történetét követi nyomon, aki hajótöröttként kerül egy lakatlan szigetre. Miután felderíti az aprócska földdarabot, minden erejével elkezd dolgozni azon, hogy eljusson onnan. Ám egy rejtélyes vörös teknős minduntalan elpusztítja a menekülést jelentő tutajt. A férfi teljesen kétségbe esik, lelkében mérhetetlen harag gyúl a teknős iránt – ám kettejük kapcsolata koránt sem ér véget itt.

Mint mondtam, nem panaszkodhatunk. Az animáció és a látványvilág mesés, remekül elegyednek az egyszerűen megalkotott figurák és a részletesen kidolgozott háttér, az itt-ott kissé darabos mozgást is hamar megszokjuk, főleg mert sok apró mozgásra figyelmesek lehetünk a képeken, amitől az egész sziget élővé válik. Hamar átérezzük mi is, hogy milyen békés helyen játszódik a történet, és szinte azonnal a főhős helyébe képzelhetjük magunkat. A lágy szimfonikus zene is csak tovább növeli a hatást. És pontosan emiatt, amikor valami drámait látunk a vásznon, az sokkal erősebben hat. Mert A vörös teknősben nem csak idill van, hiszen az ember és a természet viszonya olyan törékeny, hogy az utóbbi apró változása azonnal pusztulással fenyegethet.

Hogy egyébként mi is ez az animációs film szép képek halmazán kívül? Itt számomra talán kicsit csorbát szenved az alkotás, mert ugyan magával ragadóan kíséri végig a főhősünket a szigeten lévő életén, végül nem fogalmaz meg semmi nagy bölcsességet. Lehet ennek pont az az oka, mert az életben nincsenek nagy bölcsességek? Az élet alapvető elemeit vonultatja fel a film, a szeretettől és az örömtől a megbocsájtáson át a lemondásig és szeretteink elvesztéséig. A csöndes, megbabonázott nézőtéren hihetetlenül elemi erejű egy-egy érzés, amit a szereplők átélnek, és a mi szívünkbe is beköltöznek ezek. Nem teátrális, nem grandiózus, mégis pont ettől lesz hatásos A vörös teknős. Csöndes, elmélyülő film, amin eltöprenghetnek az erre fogékonyak.

Nem ejtettem még szót a kísérőfilmről, holott tökéletesen megágyaz az azt követő műnek. Bucsi Réka fesztiválkedvencéről, a Cannes-i különdíjas Love-ról van szó. Míg számomra a Symphony no. 42 kusza és érthetetlen volt, addig ez a tízperces kis történet sokkal követhetőbb. Nem azt mondom, hogy teljesen megértettem, miről is szól, de ennek ellenére egyszerűen zseniális. Játékos, vicces, drámai, megkapó, lebilincselő – valahogy Bucsi sikeresen összeházasította az abszurdot és a lírait. Egyes jelenetei varázslatosak és szerintem még évekig fogunk rájuk emlékezni. Csúnyán fog hangzani, de míg A vörös teknősnek hosszú percekre volt szüksége, hogy érzelmileg bevonjon, addig a Love ugyanezt szinte pillanatok alatt elérte. És mindenki imádni fogja a kis vörös macskákat.

(A vörös teknős és kísérőfilmje, a Love először a 6. Mozinet Filmnapokon debütál Magyarországon, majd az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál után januárban kerül a mozikba.)