Főkép

Vajon mennyire lehet megfélemlíteni és kétségbeesésbe taszítani egy 13 éves fiút? Aslan egy kazah faluban éli mindennapjait, azonban az iskolás közösség „gengszterfőnöke”, Bolat az egész évfolyam előtt megalázza, ezért kitaszítják maguk közül régi barátai. Senki nem állhat szóba vele, senki sem barátkozhat vele – napjain így eluralkodik a magány, egyedül a csótányok különféle kínzásában talál elfoglaltságra. Aslan ugyanis jól megismerte a túlélés legfontosabb szabályát: az erős uralkodik a gyengén. Amikor az osztályba új fiú érkezik a városból, hamarosan ő is Bolat céltáblájává válik, így Aslan végre társra találhat valakiben. S persze közben készül a bosszúra…

 

Nem vagyok nagy ismerője a kazah filmművészetnek, és az az igazság, hogy a Harmónialeckék után sem lettem rajongója. Pedig Emir Baigazin első alkotásában kifejezetten fájdalmas realizmussal jeleníti meg a kazah falu iskolásainak közegét – mondjuk Bolat szerepében Aslan Anarbayevben igazán tehetséges segítőtársra talált (az Aslant megformáló Timur Aidarbekov játékától már annyira nem voltam elragadtatva). Baigazin finom szimbolikával (és szuggesztív képi világgal) dolgozik, s közben mesél: a túlélésről, a megfélemlítés eszközeiről az élet minden területén, a bennünk felgyülemlő indulatokról, amelyek különösen egy felnőtté válás küszöbén álló, formálódó személyiségű fiúban döbbenetes robbanásra képesek (olyannyira, hogy néha egészen váratlan irányokat vett a történet). Mégis, mindezek ellenére valahogy nem tudott igazán megérinteni a Harmónialeckék, nem tudtam elkapni a ritmusát – de persze mit is vártam egy filmtől, aminek már az első jelenetében kibeleznek egy birkát?

 

Az Uránia dísztermében a következő alkotás a Symphony no. 42 című rövidfilm volt, melyet Bucsi Réka rendezett, s még a Berlini Filmfesztiválon is kint volt – megérdemelten. Ez a tízpernyi animáció ugyanis valami elképesztően ötletes, minden képkockára annyi eredetiség, annyi meglepetés és zsenialitás szorult, hogy követni sem egyszerű. Nem mintha lenne története: egyszerűen csak 42 pillanatot látunk… nos, állatokról – vagy emberekről? Igazából fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán bármiféle mögöttes tartalma vagy mélyfilozófiai mondanivalója az ember és a természet viszonyáról, de ez nem is olyan fontos: groteszk, abszurd, de mégis magával ragadóan szórakoztatói jelenetei egy igazán pörgős tripre hívják az agyunk pihentebb féltekéjét, hogy kezdjen el gondolkodni kicsit. Hogy miről, az már teljesen mindegy. Mondjuk a rókáról, aki miután meglátta az univerzum értelmét, főbe lövi magát…

 

A Symphony no. 42 a Lovak és emberek kísérőfilmje volt, ami egyébként nagyszerű kombinációnak bizonyult: az izlandi alkotás hasonlóan furcsa módon próbál beszélni lovakról (és emberekről). Egy isten háta mögötti kis völgyben járunk, ahol a kis közösség csak egymásra számíthat – pedig még egymástól is kilométerekre laknak. Annyira nincs mit csinálniuk, hogy kukkerrel bámulnak egész nap, hátha a másiknál történik valami, miközben néha történik is: mondjuk érkezik egy orosz óceánjáró, akitől vodkát lehet szerezni. Vagy eljön az évi vadlóhajtás és -befogás napja, amikor az egész falu összegyűlik, hogy várják a kiválasztott keveseket, akik a karámba terelik a lovakat. Esetleg az egyik szomszéd traktoron üldözi a másikat, aki lóháton menekül előle…

 

Ilyen és ehhez hasonló egészen banálisnak tetsző eseményekről mesél a Lovak és emberek, ami azonban ebből nem derül ki, az az egész filmet átjáró olykor bűbájos, máskor pedig igazi fekete humor. Gyakran már-már burleszkbe hajló jeleneteket látunk egymás után, mintha mindenki egy csetlő-botló szerencsétlen lenne – de hát az is, mondanák a lovak, akiknek mintha a nézőpontjába is belehelyezkednénk olykor. Miközben megismerjük a völgy lakosságát, ráébredünk: az emberek élete annyira egybeforrt a lovakéval, hogy csak rajtuk keresztül képesek meghatározni önmagukat. Benedikt Erlingsson nagyszerűen jeleníti meg ezt a kölcsönös függést, de (szerencsére) nem szívszorító jelenetekkel próbál hatni az érzelmeinkre, inkább felszabadultan kacagunk, mialatt nézzük ennek a nem mindennapi filmnek a másfél óráját. Azt pedig már mondanom sem kell, hogy Izland továbbra is csodálatos hely.

 

Arafat harmincas éveiben jár, ám még mindig a szüleivel él. Barátnője nincs, s úgy érzi, New York-i arabként nem is sok esélye van, noha szülei nagyon szeretnék már hozzáadni egy muszlim lányhoz. Arafat leggyakoribb időtöltése a pornó, olyannyira, hogy még a munkahelyéről is kirúgják emiatt – így aztán úgy dönt, hogy muszáj eljárnia az Anonim Szexfüggőkhöz, hátha talál valami megoldást a problémájára. Megismerkedik Kenny-vel, aki a szponzora lesz, s ki is találja a tökéletes tervet, hogy Arafat valódi szexhez jusson: egy zöldkártyás házasság! Arafatnak egészen megtetszik az ötlet, ám amikor rádöbben, hogy a leendő (egyébként igen gyönyörű) neje valójában izraeli, az események egészen furcsa fordulatot vesznek…

 

Ha valamire egészen biztosan nem számítottam a Titanic Filmfesztivál kínálatában, akkor az a romantikus komédia. Mégis, a Csakis New Yorkban gyakorlatilag példaértékű képviselője a műfajnak, bár kétségtelenül az arab-izraeli konfliktus nem egy mindennapi alaphelyzet a vígjátékok körében. Pedig ezen a részen egészen kiváló a produkció: valami hihetetlenül vicces. Nem csupán a muszlim-zsidó ellenségeskedésből jönnek elő mókás pillanatok, de a párbeszédek is gondoskodnak a szórakoztatásról, hogy a finom helyzetkomikumról ne is beszéljünk. Ez kellően eluralkodik a filmen ahhoz, hogy annyira ne zavarjanak a forgatókönyv nem túl eredeti elemei, és hogy elfogadjam Arafat esetlenségét, ami azért közel sem bizonyult olyan egyszerű feladatnak (amúgy Ghazi Albuliwi a rendező is egyben, nem is értem, hogyan adhatott magának ilyen figurát). Mindettől függetlenül váratlanul jól szórakoztam, nem hiszem, hogy láttam mostanság jobb romantikus komédiát – ráadásul ez tényleg olyan film, ami tökéletes esti kikapcsolódás lehet.