Főkép

Conor 13 éves angol fiú, akinek az édesanyja rákos. Éjszakánként visszatérő rémálom kínozza, melyben nem tudja tovább tartani valakinek a kezét, s az lezuhan… Ám egy alkalommal, álmából ébredve, éjfél után 7 perccel hangot hall kintről, valaki őt szólítja. A fiú ablaka egy régi templom sírkertjére néz, ahonnan eljön hozzá a megelevenedő, szörnnyé váló tiszafa. Mint mondja, azért jön, hogy segítsen Conoron: három történetet mesél el neki, de cserébe a fiúnak is el kell mondania a saját történetét – a rémálmát…
 
Manapság a mi nyugati civilizációnkban szinte tabu a halál (de említhetném az öregedést és a súlyos betegségeket is). Noha nem telik el nap, hogy a média, a filmek, a híradók ne riogatnák az embert a halál különféle képeivel, valójában olyan téma ez, amit illik kerülni. Néhány évtized elég volt hozzá, hogy az élet természetes velejárójából tabu váljon. Nem merünk róla beszélni, és nem tudunk rá felkészülni. Pedig ez az egyetlen, ami biztos az életben: meghalunk. És nem tudhatjuk, mikor.
 
Valahol belül Conor is tudja, hogy édesanyja meg fog halni. A gyógyszerek, a kezelések nem használnak, hiába igyekszik mindenki megőrizni a hitét és a reményt. Ráadásul a fiú magára marad ebben a gigászi küzdelemben: apja Amerikába költözött, új felesége, új gyereke van, nagyanyjával pedig végképp nem jönnek ki. Az iskolában a gyerekek, de még a tanárok sem tudnak vele mit kezdeni, hiába (vagy épp azért, mert) tudják, min megy keresztül. Csak egy jeles tanuló, ám megátalkodott kölyök és két csatlósa veszi őt észre – ők viszont rendre megalázzák, bántják. Egyetlen igaz barátjára, a vörös hajú Lilyre pedig haragszik: azzal vádolja őt, hogy tőle tudódott ki a titka, hogy az anyja milyen beteg…
 
A tiszafa, aki a kelta-angol folklórból lép elő, három nagyon furcsa, vad történetet mesél Conornak. Mind azt mutatja meg, hogy az ember nem fehér vagy fekete, nem tisztán jó vagy gonosz, és hogy nem érdemes elsőre ítélni. Ám ennél jóval mélyrehatóbb jelentésük is van, s nem csak a fiú életére vonatkoztatva. A regényben végig feszültséget okoz, hogy nem tudhatjuk, mi is Conor titka, mi az a rémálom, amitől annyira retteg, hogy már a szörny sem tudja megijeszteni. Nem tudhatjuk, de sejtjük, és a könyv vége valami felszabadító erővel hat, annyira emberi. Az üzenet ott már nincs semmibe burkolva, de ez is a történet lényege: hogy szembe kell nézni az igazsággal.
 
Számomra ennek a könyvnek pont az az egyik legfőbb, hm, csodája, hogy jószerével szó nincs benne Istenről, túlvilági létbe vetett hitről, valójában egy fiú kálváriája – amit életkortól függetlenül mindenki átél, aki elveszít valakit, akit nagyon szeret –, s mégis ad valamit. Olyat, amit az ember magával vihet egész életében, és az utolsó percéig segítheti.
 
Az ír Siobhan Dowd egy rendkívüli írónő volt, noha életében csupán három regénye jelent meg (magyarul kettő: Éles és gyors sikoly, A londoni óriáskerék rejtély), a negyedik már halála után. A Szólít a szörny lett volna az ötödik, az alapjaival már el is készült, amikor rákban elhunyt. Ügynöke a Chaos Walking trilógia szerzőjére, Patrick Ness-re bízta a könyv megírását, és ő, nyilván a maga stílusában, remek munkát végzett. Nem szólva Jim Kay-ről, aki a hátborzongatóan hangulatos, itt-ott Dave McKean műveire emlékeztető, fekete-fehér illusztrációkat készítette. A könyv méltán nyert el egy halom rangos gyermek/ifjúsági irodalmi díjat.
 
Egyedülállónak azért nem mondanám, mert veszteségről, halálról, fájdalomról más is írt már hasonló színvonalon. Érdekes, hogy a brit szigeteken egész sok ilyen szerző él. David Almondtól A vadóc és a Skellig, Roddy Doyle-tól az A Greyhound of a Girl, de akár Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája is érinti ezen témákat – alkalmasint ennél a könyvnél költőibb, mesésebb, de szintén megindító, megrázó formában. Megemlíteném még a norvég Jostein Gaardert, s tőle is A narancsos lány és a Tükör által homályosan című regényeket, de persze a német Michael Ende könyveiben is találunk olyan részt, mely a fiatal olvasóknak is segít megérteni, elfogadni és feldolgozni az élet árnyoldalait.
 
A magyar kiadás szépséges lett, azonnal magához vonza a tekintetet. Szabó T. Anna fordításában nem sok igazi kivetnivalót találtam, ám bosszantóak az elütések, helyesírási hibák. Ebben a könyvben mindennek tökéletesnek kellett volna lennie. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez egy rendkívüli regény, melyet kb. 12 éves kortól tényleg mindenkinek a kezébe adnék. Nem azért, hogy emlékeztessen a halálra, hanem hogy segítsen az arra való felkészülésben.