Főkép Roddy Doyle ír író, akitől a legtöbben (de még így is túl kevesen) a Barrytown-trilógiát (A Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) ismerik, ami a dublini Rabbitte család életét mutatja be egyszerre realista, humoros és szeretnivaló formában, vagy azon, igen vicces mesekönyveit, melyeknek Rover kutya a főszereplője (A vihogik, stb.). Ezeken kívül még a Henry csillaga olvasható magyarul, és például a Booker díjas Paddy Clarke Ha Ha Ha nem.
 
És egyelőre az A Greyhound of a Girl sem. És ez is teljesen  más, mint a fentiek. Nevezhetjük ifjúságinak, de biztos vagyok benne, hogy sok felnőtt olvasó is értékelné. Anyákról és lányokról szól, négy generációról. Mary O’Hara 12 éves lány, akinek nagymamája kórházban van. Haldoklik, ha lassan is. Mary szívből utálja a kórházat, de édesanyjával mindennap meglátogatja a Nagyit, akinek szüksége van rájuk, még akkor is, ha néha fel sem ébred, míg ott vannak nála.
 
Aztán egy nap, hazafelé az iskolából Mary összetalálkozik egy különös, fiatal nővel, akiről idővel kiderül, hogy a Nagyi édesanyja, pontosabban annak szelleme. Az első sokk után apránként azt is megtudjuk, miért jött vissza Tansey: hogy segítsen a lányának búcsút venni az élettől és szeretteitől. És aztán együtt indulnak el autóval egy útra, ami a múltba vezet, és ami mindannyiuknak segít az elfogadásban és megértésben.
 
Ennyiből, nos, bármi is lehetne ez a könyv. Lehetne egy elcsépelt, szirupos, üres valami. Lehetne misztikusabb, például ha David Almond írta volna. De Doyle végig a mindennapi élet, a valóságos, hétköznapi emberek szintjén marad. Szereplői ugyanolyan szerethetőek, mint mondjuk Rabbitte-ék, de máskülönben nincs sok közük hozzájuk. Doyle lenyűgözően emberi és megértő módon mesél életről és halálról, és humort is képes ebbe az egyébként nagyon is komoly történetbe szőni. Takarékos az információval, bár nyilvánvaló, hogy a még nem felnőtt olvasóknak írta a könyvet: mindenről annyit tudunk meg, amennyi elég ahhoz, hogy közel érezzük magunkhoz, hogy értsük. Mary két bátyja menő csávónak igyekszik látszani, és van iPod-juk, és a család az Ireland’s Got Talent-et nézi a tévén, de az író amúgy nem viszi túlzásba a jelenben játszódó események hátterének bemutatását. Ám tőle az a néhány sor is felér egy társadalomkritikával. Ennél azonban sokkal fontosabb az, amit az emberi kapcsolatokról, családról, szeretetről, sorsokról mesél. És az… hát, szerintem egyszerűen csak ott van, helyén van, jó. Azért is, mert nem áll elő nagy megfejtésekkel, még a halállal kapcsolatban sem, egyszerűen csak józan, ám szeretetteli, amit leírt.
 
A könyv nyelvezete nem túl bonyolult, felsőfokú angol tudás nélkül is érthető és élvezhető, de így is átjön rajta, hogy a szereplők írek, és hogy egyikük több, mint száz éve született. Mind a négyüknek megvan a maga hangja, még ha a négy hang összecseng is, s ez így jó. Az emberség, az a természetes és hiteles hang pedig, amin a valós életről beszél Doyle, Siobhan Dowd-ot, a túl korán elhunyt ír írónőt juttatta eszembe.
 
A kötetet Julene Harrison papírkivágásokból készített illusztrációi díszítik, amik nosztalgikus, visszafogott szépségükkel remekül illenek a történethez. Remélem, nem kell sokat várnunk a magyar kiadásra!