Főkép David Almond Skellig című könyve hatalmas siker volt Angliában, s azóta is (immáron 10 éve) a legjobb ifjúsági regények között tartják számon. Jó pár műve megjelent már azóta, nálunk azonban A vadóc csak a második. De nem kevésbé különleges és jó.
 
A történet főszereplő-mesélője Blue Baker, egy tizenéves kissrác, akinek az édesapja meghalt, ráadásul az iskolában folyton szórakozik vele egy Hopper nevű menőcsávó.
Az iskolai tanácsadó azt javasolja neki, próbálja kiírni magából a problémáit, írásba önteni, miket érez, de Blue úgy találja, ezt mind képtelenség leírni.
 
Helyette belekezd egy történetbe a vadócról, aki ugyanolyan idős, mint ő, csak az erdőben él, nem tud beszélni, nem tudja, honnan jött, azt eszi, amit el tud lopni vagy meg tud ölni, legyen az akár ember…
Esze ágában sincs megmutatni a sztorit senkinek, s az egyre bonyolódik, míg végül valóság és képzelet összekeveredik, s a vadóc egy éjjelen felkeresi Hoppert…
 
Almond egy zseni a szememben. Akár a Skellignél, itt is nehezemre esik megfogalmazni, miért annyira jó. Hiteles a hang, amin Blue megszólal, ez biztosan közrejátszik benne.
 
Nem akarok pszichológiai elemzésbe bonyolódni, de most őszintén, kinek nem voltak gyerekkorában félelmei, problémái, amiket képzeletében a maga módján oldott meg, mely mód alkalmasint társadalmi normákba, netán törvénybe ütközött?
De nem pusztán hiteles, hanem velejéig átérzi, és át is adja, mi zajlik Blue-ban.
 
Egyszerre, egyazon erővel jelenik meg nála az élet szívszakasztó, gerincroppantó valósága és varázsa, szépsége, ami miatt jó élni.
És ugyanúgy megvan a misztérium, mint a Skelligben, a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés. Nem életről és halálról, hanem valami apró csodáról, eseményről, amikor egy pillanatra szétnyílik a hétköznapi lét hűvös köde, és meglátjuk, mennyivel több van a világon. És így tovább.
 
Mindezt kiválóan szolgálják Dave McKean rajzai. A vadóc részeit, amiket Blue ír, képregényként tárja elénk a könyv, és ezekben ugyanaz ott van, csak más eszközökkel, amit fentebb leírtam.
 
McKean egyike a kedvenc illusztrátoraimnak, Neil Gaimannel közös munkái (például a Sandman képregénysorozat, vagy a Tükörálarc című film), a Batman: Arkham Elmegyógyintézet, meg egy rakás metal lemezborító egytől-egyig mesterművek.
 
Sajátos stílusához a különféle technikák merész keverése is hozzájárul, de egyébként is a képek költője. A Vadóc esetében önmagához mérten, de a sztorihoz illően visszafogottabb, és ugyanolyan megrázó erejű és titokzatos és csodás, mint Almond szövege.
 
Az olyan jelzők, mint pl. nyugtalanító, kényelmetlen, félelmetes, sötét is illenek A vadócra, mégis úgy érzem, a legtöbb tizenévesnek jót tenne, ha elolvasná.
Biztos vagyok benne, hogy értenék, hogy a legfőbb üzenet az, hogy nincsenek egyedül, hogy van kiút, hogy tényleg tovább lehet lépni, csak időbe és munkába telik.