Főkép

Richard Bach az volt a ’90-es évek elején, mint aki/ami ma Paulo Coelho, Müller Péter, vagy épp Rhonda Byrne The Secret - A titok című könyve. Akkoriban viszont még nem volt akkora felhajtás a bestsellerek körül, és a – mondjuk azt, hogy – ezoterikus irodalom is valahogy „undergroundabbnak” számított, sokkal kevésbé volt jelen a mainstream médiában. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan örülnek, hogy az 1936-ban született amerikai szerző kb. 10 év után új könyvvel jelentkezett.
 
Bach még magyar kiadásaiban is megelőzte az említett Coelho-t, meg a másik nagy nevet, James Redfield-et, bár az eredetileg 1977-ben megjelent Illúziók című könyve nálunk csak egy évvel korábban jött ki, mint a fentiek első magyar nyelvű kötete (Coelho: Egy mágus naplója, eredetileg 1987; Redfield: A mennyei prófécia, 1993). Nyilván Bach előtt is voltak írók, akik ezoterikus témákról írtak közérthetőbb, akár regényes formában, akik olyan gondolatokat fogalmaztak meg, mint pl. hogy a látható valóság, a tér és idő messze nem minden, ennél sokkal több van, ám más magyarázatot, illetve filozófiát adtak mindehhez, mint a nyugati vallások. De ahogy Szepes Mária számos írása is csak a rendszerváltás után jelenhetett meg hivatalos, méltóbb formában, úgy a külföldi szerzők hasonló művei sem nagyon voltak elérhetőek ’89-’90 előtt (hacsak nem sci-finek címkézve).
 
Az Illúziók: egy vonakodó messiás kalandjai című vékony kötet, valamint a Jonathan, a sirály igen hamar lett sokak kedvence, hírük szájról szájra terjedt, és jókora Bach-rajongói bázis alakult ki. Későbbi könyvei között azonban voltak kevésbé sikeresek is, és mindmáig vannak korábbi, magyarul kiadatlan munkái, alighanem azért, mert azok egy része a repülésről szól, s kevésbé Bach sajátos filozófiájáról. De a repülés minden Bach könyv alapvető eleme, hiszen szerzőnk pilóta volt. Egy időben katonaként, később ezzel kereste a kenyerét (lényegében légi mutatványosként, sétarepülősként működött), aztán meg nyilván már csak kedvtelésből repkedett. Mindezek fényében nem lehet meglepő, hogy Bach filozófiájának alapeleme a szabadság szeretete, az az iránti vágy, amit elsősorban a repüléssel szimbolizál, illetve köt össze.
 
A jó ideje csak elvétve, apróbb dolgokat publikáló író új könyvének is a repülés adja az alapját. A főszereplő Jamie Forbes, aki egy kisgépen járja Amerikát. Egy nap segélyhívást hall, amire senki más nem válaszol, ám ő épp a közelben van. Egy Maria nevű nő kér segítséget egy másik kisgép fedélzetéről, amit a férje vezetett, egészen addig, míg rosszul nem lett (talán meg is halt), és az asszony nem tud repülőgépet vezetni. Jamie válaszol a hívásra, és végül, rádión keresztül irányítva a hölgyet, eléri, hogy épségben landoljon egy közeli kis reptéren. Másnap az újságokban látja viszont Maria esetét. Az asszony azt nyilatkozza, hogy úgy érzi, a másik pilóta (akivel így lényegében nem is találkozik személyesen) hipnotizálta őt, hiszen egyáltalán nem ért a repüléshez. Ez pedig felidéz Jamie-ben egy rég eltemetett emléket, amikor egy színpadi hipnotizőr őt magát varázsolta el. Jamie akkor simán elhitte, hogy kőfalak közé zárták, és nincs kiút, csak ha a hipnotizőr segít.
 
Jamie még ugyanaznap találkozik egy különös nővel, aki a véletlent, illetve annak nem létét kutatja, és akivel remekül elbeszélgetnek a hipnózis mibenlétéről. A hölgy, Dee Hallock jó adag gondolkozni valót ad Forbes-nak, arról, hogy a tér és idő nem létezik, ez mind, minden, amit látunk, hallunk, érzünk, hipnózis, amit egyrészt és elsősorban mi magunk, másrészt a többi ember hipnotizál belénk, és hogy valójában nincs halál, mert az csupán felszabadulás a hipnózisból, és így tovább. Emellett kitér a Vonzás Törvényére is, amit így még sosem nevezett maga Richard Bach, ám amiről már évtizedekkel Rhonda Byrnes überbestsellere, A titok előtt írt. Igaz, ő a maga stílusában tette: tanmesék, filozofálgatós regények formájában, nem pedig összecsődítve egy rakás okos és/vagy sikeres embert, kivonatolva, idézetgyűjteménnyé változtatva a mondanivalójukat. Kinek mi jön be, nem igaz?
 
Egyébként valóban nincs szinte semmi a könyvben, amiről Bach ne írt volna már korábban. Leginkább az Illúziók-ra emlékeztet a Hypnotizing Maria, azzal a legtöbb a hasonlóság. Bach stílusa sem változott az évek során, most is ugyanolyan közérthető, egyszerű, amit és ahogy ír, bár persze nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy a repülés szakszavait beleszője a sztoriba.
 
Aki eddig szerette, most is örülni fog neki, pláne, hogy olyan rég kaptunk tőle igazán új történetet. Aki pedig még nem hallott róla, de maga is úgy érzi, hogy az élet, a lényünk több, mint amit kézzelfogható valóságnak érzékelünk, több, mint születés, gürcölés, halál, több, mint ami pénzzel megvehető meg szemmel látható, de még nem tudja, pontosan mit is gondoljon, az nyugodtan kezdheti Bach ezen vagy bármelyik említett könyvével az utazást. Bach műveiben ugyanis az is a jó, hogy belépők egy kevésbé közismert illetve közmegegyezéses filozófiai, vagy akár életvezetési világba, kaput nyitnak olyan gondolatok, történetek vagy tanok felé, amik messze ősibbek, mint a mi materiális nyugati civilizációnk, és igazán csak az adott emberen múlik, hogy mit fogad be mindebből, meddig jut el, mennyit tesz magáévá. És bár nem állíthatom, hogy bárkinek könnyebb lesz azáltal, hogy elolvas egy Bach könyvet, vagy nála is mélyebbre ás, de legalább kap egy olyan nézőpontot, egy olyan szemüveget a világhoz, amilyet társadalmunk alapvetően nem adna.
 
Még annyit, hogy az Illúziók-ból magyar film készült nemrég. Bár erősen kérdéses, hogy valaha mozikba kerülhet-e a film (a jogok miatt), amit eddig láttam belőle, az mind nagyon szép volt: www.illuziok.hu