Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam
Írta: Uzseka Norbert | 2004. 03. 30.
Coelho, lehet mondani, az ezoterikus irodalom egyik legsikeresebb írója manapság, regényei nálunk is sokak kedvencei. A legismertebb az Alkimista, de folyamatosan kapható az „És a hetedik napon...” trilógia mindhárom része is (Veronika meg akar halni, Az ördög és Prym kisasszony, valamint cikkem tárgya). Ez a trilógia nem egybefüggő történet, inkább az bennük a közös, hogy mindháromnak nő a főszereplője, akiket úgymond különféle próbáknak vet alá életük, sorsuk.
A Piedra folyó partján ültem és sírtam regény főhőse Pilar, a 28 éves joghallgató lány, aki hosszú, külön töltött idő után találkozik újra gyermekkori barátjával, aki, míg Pilar az iskolapadot koptatta és igyekezett „normális” életet kialakítani, bejárta a világot, és rátalált Istenre, illetve Isten női arcára, aki megajándékozta bizonyos képességekkel. Pilar a találkozás hatására ráébred, eddigi élete amennyire biztonságos, annyira üres is volt. Így hát kockáztat, s a fiúval tart útján a Francia-Pireneusokba. Közben nem csak önmagával kapcsolatosan tesz új felfedezéseket, de kiderül az is, hogy a fiú szerelmes belé, s Pilarban is szerelem ébred.
Ugyanakkor vallásos élményekben is részesül – járnak Lourdes-ban is, a katolikus szemléletbe átmentett Istenanya, azaz Szűz Mária egyik megjelenési helyén. A legkülönfélébb kalandokon mennek keresztül, a korántsem egyértelműen happy endig. A könyvborítóra azt írták: „Pilar (...) szerelme vallási elhivatottsága felett győzedelmeskedik”, ám ez szerintem csupán egy értelmezése a történetnek. Coelho azon írók közé tartozik, akiknek műveit személyre szabottan lehet (és kell) értelmezni, mindenkinek mást és mást mond, sőt, az is változtathat a befogadáson, hogy mely életkorszakunkban olvassuk. Talán azért is, mert bár Coelho egyszerűen, tömören fogalmaz (de szép nyelvezettel!), ugyanakkor mondanivalója nagyon is bonyolult és mély. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindent ki is fejt – nagyon sokat bíz az olvasóra, annak ellenére, hogy szinte minden írásának van némi tanmese jellege.
Példának okáért a Nagy Anya, az ősi Istenanya mítoszokba nem mélyed bele, szinte csak jelzi (hogy pl. a Pireneusokban, Lourdes közelében egykoron istennő-alakokat is imádó kelták éltek, stb.), ilyenkor az olvasó csak érzi, hogy valami nagyon mélyre veti pillantását. Egyébként is igaz, hogy Coelho írásai több síkon is értelmezhetőek. Hiszen teljesen hétköznapi, „evilági” olvasatban is sokat adhatnak az embernek (nekem pl. nem kimondottan az jött le, hogy a lány legyőzi a fiú vallási elhivatottságát, sokkal inkább az, hogy minden áldozattal jár), ugyanakkor filozofikus-misztikus vonulata is van könyveinek, melyben többek között a gnosztikus filozófiák hatása is igen erősen érződik. Márpedig ez a terület, egynémely ezoterikus ill. tudományos körökön kívül kevéssé ismert.
Hogy maradjak a Nagy Anya példájánál, a kereszténységre építő, nyugati civilizációnk számára szinte újdonságként hat, hogy Istennek van női arca, Uram bocsá’, Isten egyszersmind Nő – holott a kereszténységnél mérhetetlenül régebbi tradíciók, mítoszrendszerek is szólnak róla. Ha úgy tetszik: Coelho is Istenről, Szeretetről beszél, ám párszáz éve még megégette volna őt a spanyol inkvizíció. Érdemes hát nyitott szívvel és elmével, odafigyelve olvasni Coelho műveit. Nem meglepő, hogy deszakralizált, szentségeit vesztett világunkban a lelki életet továbbra is szomjazó emberek olyannyira szeretik a brazil író regényeit, mert valóban adnak valamit.
Kapcsolódó írások: