Robert James Waller: Keleti keringő

Robert James Waller nemrégiben megjelent könyvével, ami valami rejtélyes oknál fogva magyarul a Keleti keringő címet kapta, nem okozott számomra különösebb meglepetést. Kicsit úgy éreztem: újabb variáció egy témára. A téma ez esetben a szerző talán legismertebb regénye, a Madison megye hídjai két főszereplője, a férjes asszony és az öntörvényű férfi között kibontakozó érzelmi örvény, mely vagy magával ragad, vagy messzire repít. De lehet, hogy csak összekócolja a frizuránkat. Persze ez a visszatérő motívum nem okoz problémát, hiszen Waller ebben nagyon jó, csak kissé meglepő az alapokhoz való visszatérés A szerelem zenéi és a Menekülés Északra után.

A Keleti keringőben tehát ismét egy férjes asszony (Jellie Braden) és egy öntörvényű, független férfi (Michael Tillman) érzelmekben és kétségekben gazdag kapcsolata bontakozik ki, ezúttal – és itt a variáció egy része – Indiával fűszerezve. Jellie Michael kollégájának felesége. Egy közös pont. Mindketten jártak már Indiában. Két közös pont. Mindkettejükre hat a darwini késztetés. Három közös pont. És ezzel nagyjából vége is a felsorolásnak. Bár, ha jobban belegondolok, nem egészen… Merthogy a nyughatatlanságról eddig még nem ejtettünk szót. És ez az a pont, ahol a Keleti keringő alapjaiban különbözik a Madison megye hídjaitól. Hiszen itt inkább a nő az, aki nem bír megmaradni a fenekén. Persze a múltját megismerve ezen annyira nem is csodálkozunk…

A regény koncepciója az idő- és térbeli zaklatottság, mely nem csupán visszatükrözi a szereplők életében és lelkében kibontakozó kuszaságot, hanem segít folyamatos szinten tartani az olvasó feszültségét, ami egy romantikus regény esetében azért nem éppen általános dolog. Waller viszont mesteri fokon pengeti érzelmi húrjainkat, ezért olykor önmagunkkal is összeütközésbe kerülünk. Kalandosabb énünk fogná a motyóját, és azonnal útra kelne, akár meghatározott úticél nélkül is, józan eszünk azonban épp ellenkezőleg, a maradás mellett tenné le voksát. És ettől még feszültebbek leszünk. Nem elég, hogy nem tudjuk, mi lesz Michael és Jellie kapcsolatának vége, nem elég, hogy teljesen természetesnek tartjuk házasságtörő kapcsolatukat, de még szurkolunk is nekik, hogy boldogok legyenek. Együtt. Sokáig. Örökké. Még akkor is, ha nagyjából érezzünk, erre nem sok esélyük van. Mert olyanok, amilyenek. Mert akkor és ott élnek, ahol. Mert… a csuda tudja, még miért. De érezzük, hogy valami még van. Valaminek még történnie kell. Mert ez így nem az igazi. Mert ez így nem teljes. Mert… mert egyszerűen hiányérzetünk van. Bár ez esetben ez teljesen normális. Azt hiszem.